Elgondolkodtam, milyen furcsa jószág is az együttérzés és a társadalmi szolidaritás. Szűkösen mérik idehaza. Különösen, ha a társadalom margóján élő embercsoportokról van szó. És az életkorral ez is egyre csökken. Ott vannak például a kórházakban hagyott csecsemők. Na ahhoz már szív- és lélektelen genyának kell lenni, hogy az ember ne érezzen velük együtt. A legtöbb embernek elszorul a szíve, ha csak rájuk gondol. Aztán ott vannak a gyermekotthonok lakói. A szolidaritás még itt is valamennyire kitart: a legtöbb embert felháborítja, ha azt hallja, hogy borzasztó körülmények között élnek. Vagy hogy bántják, erőszakolják, adják-veszik őket. Az persze más kérdés, hogy ez leginkább sajnálkozásban és szörnyülködésben nyilvánul meg, nem pedig cselekvő együttérzsében vagy közös cselekvésben a változásért. De legalább valami érzelmet kiváltanak. Viszont a javítóintézetek lakóival már más a helyzet: pedig azok is a gyermekvédelem részét képezik. Az ide kerülő gyerekekre már hajlamos úgy tekinteni a derék polgár, hogy biztos az ő hibája. Hogy ezek már ‘bűnözők”. Akiknek akár a verése is indokolt lehet. Ezek nem olyan gyerekek, mint a mi gyerekeink – erkölcsileg „selejtesek”, „rosszak”, megérdemlik. Pedig ha egyenként megnéznénk, hogy milyen utat jártak be a születésüktől kezdve, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a saját gyerekeink bármennyivel is különbnek bizonyultak volna hasonló körülmények, behatások között. Nagyon sok olyan fiatal van köztük, akik gyalázatosan kis esélyt kaptak az élettől egy értelmes, szeretettel és gondoskodással teli gyermekkorra – amire bármilyen értelmes életet lehetne építeni. Na és miután ezek a gyerekek felnőnek, és nagy részük a mélyszegénységben élők, az utcán, a margón tengődő egzisztenciák, szexmunkások és szerhasználók, hajléktalan emberek tömegének adnak utánpótlást – akkor már végleg eltűnik az együttérzés, amit gyerekként még többé-kevésbé (leginkább persze kevésbé) kaptak. Már nem látja benne azt a cuki intézeti gyereket, aki egykor ugyanolyan szükségletekkel, vágyakkal indult neki az életnek, mint az ő gyereke – csak éppen rögtön hatalmas pofonokat kapott. A közgondolkodás a legritkább esetben fedezi fel a kapcsolatot a kórházban hagyott csecsemő, a családon belül vagy a gyermekotthonban bántalmazott gyerek és az utcán magát szétcuccozó, drog vagy szexuális szolgáltatás árulásával megélni próbáló felnőttek között. A legritkább esetben kérdezi meg: kedves embertársam, vajon veled mi történt, hogy itt vagy, hogy így élsz? Ellenben beindul az ítélkező üzemmód: tüntessék el, büntessék meg, ne is kelljen látni. Oldja meg a rendőr. Minek ment oda? Hát így. (note to myself)