Megfigyeltem, hogy amerikai konferenciákon egy beszéd után gyakran sorban állnak az emberek a mikrofonnál, hogy kérdéseket tegyenek fel. A hallgatóság körében jóval többen vannak azok, akik úgy érzik: az ő véleményük fontos, és hasznos, ha elmondják. Idehaza Magyarországon viszont gyakran egyenesen vért kell izzadni, hogy emberek végre összeszedjék a bátorságukat és feltegyenek egy kérdést. Mintha nem illene hozzászólni: vajon nem fogok-e megszégyenülni a kérdésemmel? Azt gondolom, hogy ezek a kulturális különbségek nem kis részben az oktatási rendszerek különbözőségéből fakadnak. Ha az általános műveltséget nézzük, akkor az amerikai oktatási rendszer bizonyára átlagban rosszabbul jön ki, mint a magyar. De ha azt vesszük, hogy melyik tanítja meg a gyerekeket arra jobban, hogy önállóan gondolkodó szabad és aktív polgárként gondolkodjanak és cselekedjenek, akkor a magyar oktatás messze le van maradva. Mi azokba a poroszos osztálytermekbe szocializálódtunk, amelyeket krétaszagú tekintélyelvűség jár át és ahol a diák neve: kuss. Fegyelmezetten ül, figyel. Ahol a tanár a katedráról kinyilatkoztatja, hogy mit kell gondolni meg hinni, a diáknak meg az a dolga, hogy ezt úgy és akkor adja vissza, amikor és ahogyan a tanár elvárásainak leginkább megfelel. Ha kérdez is: az többnyire nem arról szól, hogy a tanár valóban kíváncsi a diák önálló véleményére. Aki, ha rosszat mond, gyakran megszégyenítést kap. Mielőtt valaki félreértené: nem mintha ebben a rendszerben ne lennének kiváló pedagógusok. Vannak. De a probléma az, hogy a rendszer maga a tanárt és a diákot is korlátok közé zárja. Túlterhel. Teher alatt nő a pálma. „Le kell adni az anyagot”. Kevés mozgásteret biztosít. Kiosztja a szerepeket. A diák persze lázad ez ellen: beszélget, nevetgél, mocorog, chatel az órán – amire a tanár leginkább frusztrált fegyelmezéssel reagál. Pedig egyébként lehet, hogy ha egy iskolában a gyerekek tömegesen stresszelnek és szoronganak, unatkoznak és sorvadoznak – akkor ott nem a gyerekben van a hiba. Lehet, hogy amennyiben az órákon a fiataloknak több strukturált lehetőséget biztosítanánk arra, hogy kifejezzék az érzéseiket, gondolataikat (horribile dictu: mozgásigényüket, ami neurodiverz gyerekeknél jóval nagyobb lehet!), hogy használják a saját eszüket, hogy közösségként, csoportként működjenek – akkor talán jóval kevesebb ok lenne fegyelmezésre. Amire felnőtté válunk, megszokjuk, hogy alattvalók vagyunk. Sajnos túl gyakran elveszítjük a gyermekkor rácsodálkozó kíváncsiságát, ami minden tudományos haladás motorja. Megtanuljuk, hogy csak egymással versengő egyénekként, felfelé nyalva, lefelé rúgva, és nem szolidáris közösségként tudunk érvényesülni. Hogy a mi véleményünk nem fontos, jelentéktelenek vagyunk, és hogy a beilleszkedés, a konfliktus-kerülés érdekében szemet kell hunynunk az igazságtalanságok felett is. Nem hiszünk a pozitív változásban, cinikusak vagyunk, lázadásunk kimerül az értelmetlen, terméketlen panaszkodásban és torzsalkodásban. Amíg ezeken nem változtatunk, addig sajnos nem kell csodálkozni, hogy újra és újra kicsúsznak a kezünkből a történelem által adott lehetőségek a szabadságra, hogy újra és újra visszacsúszunk Közép-Ázsiába, hogy képtelenek vagyunk kihasználni ennek az országnak, ennek a népnek az istenadta képességeit, tehetségeit és erőforrásait. Nem csak kormányokat meg rezsimeket kell váltogatni, hanem belülről kell megreformálni egy csomó olyan rendszert – oktatástól egészségügyön keresztül a büntető-igazságszolgáltatásig – aminek a hibáit nem pusztán a felül lévők romlottsága okozza, de a magukról a rendszerekről széles körben elterjedt és elfogadott hiedelmek is. Nyitni kell olyan belső változásokra, amik kivisznek a komfort-zónánkból, mert ismeretlenek, kényelmetlenek és félelmetesek. Nem csak az ideáljaink megvalósítása előtt álló akadályokat kell eltávolítanunk – de le kell porolnunk az ideáljainkat is. Újra kell gondolnunk, hogy milyen országban akarunk élni, milyen embereket akarunk látni magunk körül – és milyen emberekké akarunk válni. fotó: Bernard Hoffman