Az alábbi nyílt levelet Susan Ousterman, egy a fiát drogtúladagolásban elveszített édesanya (a képen) írta arról, hogy az amerikai elnök tömegpusztító fegyverré nyilvánította a fentanil nevű drogot és latin-amerikai hajókat robbant fel a drogellenes háború nevében. Lefordítottam magyarra, hiszen nem csak nagyon hiteles és megrázó vallomás, de egyben rendkívül erős kritikát fogalmaz meg arról a szemellenzős drogpolitikáról, amit Trump mellett Orbán is folytat idehaza. Lehet olvasni, osztani! ❤ A fentanil, ami a fiam halálában szerepet játszott, nem „tömegpusztító fegyver” Decemberben a szövetségi kormány bejelentette, hogy „tömegpusztító fegyverré” nyilvánítja az illegális fentanilt. Miután eltemettem a fiamat egy fentanillal összefüggő túladagolás után, megértem azt a kétségbeesést, amely miatt egyesek támogatni tudják ezt a döntést. Amikor a gyermeked meghal, azt akarod, hogy az ország végre olyan súllyal kezelje a válságot, amilyet az megérdemel. De a fiam küzdelme megtanított arra, hogy a szélsőséges, büntető jellegű intézkedések még messzebb visznek bennünket attól, ami őt – és számtalan más embert – megmenthette volna. „Tömegpusztító fegyvernek” nevezni a fentanilt erős üzenetnek hangozhat. De azzal a kockázattal jár, hogy gyászoló családokat téveszt meg: azt a hitet kelti bennük, hogy a katonai fellépés megoldás lehet. Miközben valójában további megelőzhető halálesetekhez vezethet. A fentanilt nem olyan értelemben nyilvánították tömegpusztító fegyverré, mint ahogyan a nukleáris, a biológiai vagy a vegyi fegyvereket szokták, a nemzetközi jog vagy a Vegyifegyver-tilalmi Egyezmény szerint. Ehelyett Donald Trump elnöki rendelete arra szolgál, hogy szigorítsa a drogellenes rendészeti fellépéseket, súlyosbítsa a büntetéseket, és bizonyos drogterjesztéssel kapcsolatos bűncselekményeket nemzetbiztonsági jogszabályok alapján büntessen. Ha a Trump-adminisztráció valóban azt hinné, hogy az illegális fentanilt háborús fegyverként használják, akkor miért nem minősíti a túladagolásokban meghalt embereket háborús áldozatoknak? A fentanil tömegpusztító fegyverré nyilvánítása nem jelent kártérítést a gyászoló családoknak. Nem teremt új forrásokat a túladagolás-megelőzésre vagy a szerhasználati zavarok kezelésére. Nem csökkenti a megbélyegzést, és nem változtat azon, ahogyan az érintett családokkal az orvosok, a bíróságok, az iskolák vagy a gyermekvédelmi rendszer bánik. Az olyan családoknak, mint az enyém, nem szabad hamis reményt fűzniük egy olyan címkéhez, amely csupán a drogháború kiterjesztésének igazolására szolgál majd, belföldön és külföldön egyaránt. A közegészségügyi problémákra adott katonai válaszok nem mentenek életeket, és nem gyógyítják a fájdalmunkat. Nem kérdés, hogy a fentanil elképesztő léptékben játszik szerepet a halálozás alakulásában. 2024-ben több mint 80 000 ember vesztette életét túladagolás következtében az Egyesült Államokban, többségük fentanillal összefüggésben. A legfrissebb adatok a túladagolásos halálesetek csökkenését mutatják. Ezek a csökkenések azonban az olyan ártalomcsökkentő eszközökhöz való hozzáféréssel függnek össze, mint a naloxon és a fentanil-tesztcsíkok, a bizonyítékokon alapuló kezelésekkel, mint a metadon és a buprenorfin, valamint más egészségügyi erőforrásokkal – nem pedig a rendészeti fellépés és a büntetés fokozásával, amely évtizedek óta uralja az amerikai drogpolitikát. Alapvető különbség van a szándékos tömeges mérgezés és azon megelőzhető tömeges halálesetek között, amelyeket a drogtilalom, a szabályozatlan kínálat, a kezeletlen fájdalom és a rendszerszintű elhanyagolás hoz létre. Amikor a fentanilt háborús fegyverként keretezik, a szakpolitikai válasz a félelem irányába tolódik el – a militarizáció, a megfigyelés, a letartóztatások és a bebörtönzés felé –, ahelyett hogy olyan beavatkozásokra összpontosítana, amelyek életben tartják az embereket. Politikailag és érzelmileg sokkal könnyebb másokra mutogatni, Kínát, Venezuelát vagy más külső bűnbakokat hibáztatni, mint szembenézni a saját kudarcainkkal. Könnyebb támadásként keretezni ezt a válságot, mint elfogadni az igazságot: szabályozási rendszereink súlyos hibákkal vannak tele, egészségügyi rendszerünk rendszeresen magára hagyja a fájdalomban élő embereket, drogpolitikánk a szenvedést az árnyékba szorítja, és a stigma megakadályozza a hatékony ellátásba történő befektetést. A fiam nem ellenséges harcos volt, és nem egy külföldi ellenfelek által vívott háború áldozata. Egy ember volt, aki testi és lelki fájdalom enyhülését kereste egy olyan rendszerben, ahol a pszichiátriai ellátás, az egészségügyi kezelés vagy a biztonságos lakhatás sokkal nehezebben hozzáférhető, mint a szabályozatlan drogok. Sok szülőhöz hasonlóan én is hittem abban, hogy ha betartom a szabályokat, megbízom a szakértőkben, tisztelem a törvényt, és hiszek az egészségügyi rendszerünkben, akkor a gyermekem védve lesz. A fiam temetése után, öt évvel ezelőtt, válaszokat kezdtem keresni. Amit megtudtam, lesújtó volt: a fiam azért halt meg, mert hittem olyan rendszerekben, amelyeket soha nem arra terveztek, hogy megvédjék őt. Ennél is rosszabb: ezek a rendszerek meggyőztek arról, hogy a büntető drogpolitikák biztonságban tartják őt, miközben valójában veszélynek tették ki. Évek óta azt mondják az olyan szülőknek, mint én: ha a gyermeked drogot használ, bűnözőként kell kezelni. Ha együttérzést mutatsz, akkor elősegíted a rossz döntéseit. Ha túlzottan támogatod, „halálra szereted”. Ezek a narratívák nemcsak félretájékoztatnak. Arra tanítják a szülőket, hogy kételkedjenek a saját ösztöneikben. Olyan rendszerekbe húzzák be a családokat, amelyek büntetnek ahelyett, hogy gyógyítanának. És amikor a gyerekek meghalnak, a szülők nemcsak az elviselhetetlen gyásszal maradnak magukra, de a könyörtelen bűntudattal is, ami az évtizedes hiteltelen drogpolitika terméke. Az olyan családoknak, mint az enyém, nincs szükségük újabb hadüzenetre. Az elveszített gyermekeink jobbat érdemeltek. Azok, akik még élnek, szintén. Ma ugyanezt a dinamikát látom kibontakozni országos szinten. Miközben a nyilvánosságnak lebombázott hajókról készült képeket mutatnak, és külföldi ellenségektől óvnak, a tények mást mondanak: a fentanil túlnyomórészt legális belépési pontokon keresztül jut be az Egyesült Államokba, leggyakrabban amerikai állampolgárok által csempészve. A képmutatás megdöbbentő. Miközben az adminisztráció azt állítja, hogy a gyermekeink nevében cselekszik, hatalmas megszorításokat javasolt a naloxon (túladagolási halálokat megelőző gyógyszer – a ford.) finanszírozásában, megpróbálta leépíteni a SAMHSA-t (az Egyesült Államok Addiktológiai és Pszichiátriai Szolgáltatásokat Felügyelő Hivatala – a ford.), és olyan döntéseket hozott, amelyek akadályozzák az egészségbiztosításhoz való hozzáférést a szerhasználati zavarral élők számára. Íme az igazság, amit semmilyen mértékű militarizáció nem tud eltörölni: az emberek okkal használnak drogokat. Sok esetben (bár korántsem mindegyikben) a fájdalmat, a traumát, az elszigeteltséget, a kezeletlen pszichiátriai betegséget és a kétségbeesést próbálják túlélni. Amikor az ellátás elérhetetlen, a drogok töltik be az űrt. Ebből a valóságból nem lehet kibombázni magunkat. A fájdalmat nem lehet büntetéssel megszüntetni. És nem lehet megelőzni a túladagolásos haláleseteket azzal, hogy még inkább ráerősítünk arra a politikára, ami ezeket az ártalmakat eleve létrehozta. Ami a fiamat – és több ezer más embert – megmenthette volna, nem a szigorúbb büntetések vagy a jelképes címkézések. Hanem az, hogy a bizonyítékokon alapuló, együttérző pszichiátriai és addiktológiai ellátás mindenki számára hozzáférhetővé váljon. A droghasználat kriminalizálásának megszüntetése. A veszélyes, szabályozatlan kínálat felváltása egy szabályozottal. És a hazai szakpolitikai kudarcokért való felelősségvállalás. Ahelyett, hogy a tragédiák miatti gyászt kihasználva külföldre mutogatnának. A megbélyegzés az oka annak, hogy tízből kevesebb mint egy ember kér segítséget szerhasználati zavar esetén. A kriminalizáció ennek a stigmatizációnak a gyökere. Több mint egymillió ember halt meg túladagolásban egy olyan országban, ami a gondoskodás helyett a büntetést, a megoldások helyett a szimbolikus politizálást választotta. Az olyan családoknak, mint az enyém, nincs szükségük újabb hadüzenetre. Az elveszített gyermekeink jobbat érdemeltek. Azok, akik még élnek, szintén. Forrás: Filter