Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2026-01-06

„Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványos tenger felszínén lebeg – azon az energiamozgásokkal, képekkel és impulzusokkal teli tengeren, amit a pszichénk alkot,” jelentette ki James Hollis, a legjelentősebb élő jungiánus pszichológus. Számomra ez egyik legcsodálatosabb metafora, amit az emberi lélek mélységéről valaha is megfogalmaztak. Többek között sokat elmond arról is, amit „szabad akaratnak” nevezünk, nagy becsben tartunk vagy éppen elvetünk – és többnyire teljesen félreértünk. Az egyik álláspont szerint a szabad akarat irányítja az emberi viselkedést. Racionális állatok vagyunk, akik mérlegre tesznek minden döntést a következmények szerint. Magunknak köszönhetjük a jót is és a rosszat is. És van, aki szerint az ember minden döntését az ok-oksági láncolatok gyakran láthatatlan, de a felszín alatt nagyon is ható hálózata diktálja. Az ember pusztán vak, akarattalan bábként botorkál a sors által neki kirendelt pályán. Esetleg, mint ahogy Luther gondolta, egy ló, amit vagy az Isten vagy a Sátán ül meg. Hollis metaforája mindkét álláspont fogyatékosságára rámutat. Egyrészt arra, hogy többnyire túlbecsüljük az egyén kontrollját az élete fölött: valójában sokkal jobban befolyásolnak minket velünk született genetikai, családi mintázatok, kulturális történetek, egyéni és kollektív traumák és a tudattalan különféle dinamikái, mint gondolnánk. Másrészt viszont nem vagyunk teljesen tehetetlenek ezekkel szemben: ha nem is tarthatjuk ellenőrzés alatt a tengert, de ha megfelelően kiismerjük, ha megfelelő eszközöket szerzünk hozzá, akkor képesek vagyunk navigálni rajta. Képesek vagyunk vitorlánkba fogni a szelet. Képesek vagyunk meglovagolni a hullámokat. A csillagokhoz fordulhatunk iránymutatásért. Ez a metafora egyrészt azt tanítja, hogy létezik emberi felelősség, van emberi szabadság – a maga kontextusában. De leginkább aláztra int bennünket. Egyrészt a saját egyéni akaratunk mindenhatóságába vetett hitünkkel és a kontroll-mániánkkal kapcsolatban. Másrészt alázatra tanít más emberekkel kapcsolatban is. Ne ítélkezzünk túl könnyen! Egy ember minden cselekedete mögött világok rejtőznek. Sok-sok korábbi generáció megélt és meg nem élt életei. Szenvedése és traumái. Bántás és elnyomás. Tanult tehetetlenség és torz kulturális elvárások. Szóval ha találkozol valakivel, aki számodra ismeretlenül és érthetetlenül torz mintát követ az életében – lemarad, nem teljesít jól bizonyos helyzetekben, önpusztító viselkedést folytat, eluralkodnak rajta bizonyos szenvedélyek, hajlamos lefagyni, magába zuhanni és a többi – ne ítélj túl elhamarkodottan! ❤
 |  Péter Sárosi
„Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványos tenger felszínén lebeg – azon az energiamozgásokkal, képekkel és impulzusokkal teli tengeren, amit a pszichénk alkot,” jelentette ki James Hollis, a legjelentősebb élő jungiánus pszichológus. Számomra ez egyik legcsodálatosabb metafora, amit az emberi lélek mélységéről valaha is megfogalmaztak. Többek között sokat elmond arról is, amit „szabad akaratnak” nevezünk, nagy becsben tartunk vagy éppen elvetünk – és többnyire teljesen félreértünk. Az egyik álláspont szerint a szabad akarat irányítja az emberi viselkedést. Racionális állatok vagyunk, akik mérlegre tesznek minden döntést a következmények szerint. Magunknak köszönhetjük a jót is és a rosszat is. És van, aki szerint az ember minden döntését az ok-oksági láncolatok gyakran láthatatlan, de a felszín alatt nagyon is ható hálózata diktálja. Az ember pusztán vak, akarattalan bábként botorkál a sors által neki kirendelt pályán. Esetleg, mint ahogy Luther gondolta, egy ló, amit vagy az Isten vagy a Sátán ül meg. Hollis metaforája mindkét álláspont fogyatékosságára rámutat. Egyrészt arra, hogy többnyire túlbecsüljük az egyén kontrollját az élete fölött: valójában sokkal jobban befolyásolnak minket velünk született genetikai, családi mintázatok, kulturális történetek, egyéni és kollektív traumák és a tudattalan különféle dinamikái, mint gondolnánk. Másrészt viszont nem vagyunk teljesen tehetetlenek ezekkel szemben: ha nem is tarthatjuk ellenőrzés alatt a tengert, de ha megfelelően kiismerjük, ha megfelelő eszközöket szerzünk hozzá, akkor képesek vagyunk navigálni rajta. Képesek vagyunk vitorlánkba fogni a szelet. Képesek vagyunk meglovagolni a hullámokat. A csillagokhoz fordulhatunk iránymutatásért. Ez a metafora egyrészt azt tanítja, hogy létezik emberi felelősség, van emberi szabadság – a maga kontextusában. De leginkább aláztra int bennünket. Egyrészt a saját egyéni akaratunk mindenhatóságába vetett hitünkkel és a kontroll-mániánkkal kapcsolatban. Másrészt alázatra tanít más emberekkel kapcsolatban is. Ne ítélkezzünk túl könnyen! Egy ember minden cselekedete mögött világok rejtőznek. Sok-sok korábbi generáció megélt és meg nem élt életei. Szenvedése és traumái. Bántás és elnyomás. Tanult tehetetlenség és torz kulturális elvárások. Szóval ha találkozol valakivel, aki számodra ismeretlenül és érthetetlenül torz mintát követ az életében – lemarad, nem teljesít jól bizonyos helyzetekben, önpusztító viselkedést folytat, eluralkodnak rajta bizonyos szenvedélyek, hajlamos lefagyni, magába zuhanni és a többi – ne ítélj túl elhamarkodottan! ❤

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©