Bevallom őszintén, hogy kicsit tartottam tőle, hogy a kislányomnak már nem lesznek meg azok a havas telekkel kapcsolatos meghatározó emlékei, amik az én gyermekkoromban még megvoltak. Hogy az ember reggel kinéz az ablakon és minden fehér. Hogy este el lehet menni Apával szánkózni. Szerencsére tévedtem. A globális felmelegedés adott némi engedményt. Úgy érzem, az életemben jelenleg kevés dolognak lehet nagyobb jelentősége, mint éppen az ilyen közös apa-lánya élményeknek. De nem csak azért, mert ezek „bonding experience”-k. Hanem azért is, mert a gyerek, a maga rácsodálkozásával, arra késztet, hogy én is újra felfedezzek olyan banális jelenségeket, amikről korábban már azt gondoltam, hogy semmi újat nem tudnak mutatni. Mint amilyen a hó. Ami a legtöbb embernek bosszantó akadály – valójában a természet csodája és az önfeledt játékos szabadság kifogyhatatlan forrása. És a hó pont egy olyan időszakban érkezett meg, amikor a „nem” szó mellé (dackorszak rulez) felzárkózott a „miért” kérdés. De még hogy felzárkózott! „Apa mi ez?” „Hókotró. Kotorja a havat.” „Miért?” „Hát hogy tudjanak járni az autók az úton és az emberek tudjanak dolgozni.” „Miért dolgoznak?” „Hm.” Apa elgondolkodott. A sorjázó miértek sok felnőttet bosszantanak. Én személy szerint – mint filozofikus természet – nagyon stimulálónak találom őket. A gyermeki kíváncsiságban az a legjobb, hogy nem elégszik meg holmi felszínes magyarázatokkal: a dolgok mélyére, lényegéig akar lehatolni. Ebből a szempontból a gyermekben és a filozófusban van valami közös. Arra késztetnek minket, hogy újragondoljuk a konvencionális, bevett jelentéseket, amiket dolgoknak tulajdonítunk. Amiket úgy veszünk elő és használunk, mint a hétköznapi eszközeink többségét: rutinszerűen, mint egy robot, bele sem gondolva, mit csinálunk. Sokkal többet tanulhatunk a gyermekektől az életünk értelméről, mint gondolnánk.