Érdekes egy világban élünk, felebarátaim. Egy olyan világot teremtettünk, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ahol kilúgozódott az érték, a jelentés mindenből. Ahol biztosan nem ott találod meg, amit keresel, ahol lennie kellene. Ott van például az egészségügyi ellátórendszer. Ne értsetek félre: én tényleg hálás vagyok a modern orvostudományért. Rengeteg betegséget, járványt sikerült visszaszorítani a segítségével. De valahogy azt is nehéz tagadni, hogy közben egy olyan indusztriális rendszert sikerült kiépíteni, ahol nagyítóval sem lehet megtalálni a valódi egész-séget. Ami több, mint a betegség hiánya: teljes testi-lelki jóllét. Ezt a holisztikus megközelítést hiába keresed ma kórházakban, orvosi rendelőkben – a végletekig specializálódott orvosoknál. Aztán ott vannak az intézményesült vallások, „történelmi” egyházak templomai. Pompázatos márványoszlopok között ásító üresség. Aki valódi spirituális élményt keres, ritkán találja meg ezekben az elidegenedett terekben, ezekben a lélektelen ájtatossággal ismételt szertartásokban. A pöffeszkedő klérus elszakadt a hívektől és a valóságtól, életszerűtlen dogmákat erőltet. Morogva utasít el mindent, ami más, ami új. Bevonz egy csomó tekintélyelvnek bólogató üresfejűt, de közben kitaszítja a valódi spirituális keresőket. És persze az oktatás. Aminek az lenne a célja, hogy olyan a világra nyitott, aktív polgárokat neveljen, akik képesek kritikai gondolkodásra és egyben megőrzik a gyermekkor rácsodálkozó kíváncsiságát. Ehelyett itt is a tekintélyelv és a konformizmus érvényesül. És az akadémia? Túl gyakran korlátolt szakbarbárok irogatnak egymásnak olyan cikkeket, amik rajtuk kívül senkinek nem mondanak semmi igazán újat. Aki a krétapor-szagú igazságok és a tölcsérrel töltött lexikális tudás helyett esetleg valami olyan tudásra, ne adj Isten bölcsességre vágyik, ami átformálja az életét – az ritkán találja meg iskolákban vagy akadémiai intézményekben. Na és a demokrácia templomai? A parlamentek szavazógyárakká váltak, ahol napi pártérdekek mentén megy a gombnyomogatás. A közjó eszméje annyira elcsépelt közhellyé vált, hogy még azt is kiröhögik, aki egyáltalán meri komolyan venni. A politizálás egy politikai kaszt úri huncutsága, amivel az átlagpolgárnak nem illik „bepiszkolnia” a kezét: hol van már a nemes értelemben vett politika, ami a polisz közös ügyeinek közös intézését jelentette? Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy egyre több ember keres megoldást a problémáira az intézményes rendszer keretein kívül. Egyre többen keresnek egészséget a nem hagyományos, de holisztikus szemléletű gyógyítóknál. Egyre többen próbálják megélni a spirituális élményeket az egyházakon kívüli közösségekben, módszerekben. Egyre többen keresnek tudást és bölcsességet a hivatalos oktatás keretein kívül működő tanítóknál. És egyre többen csatlakoznak olyan alulról jövő mozgalmakhoz, amelyek a hagyományos pártpolitika keretein kívül állnak. A gond az, hogy eközben rengeteg vadhajtás is keletkezik – és félő, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Mert ezek az intézmények nem véletlenül alakultak ki, és nem csak rossz van bennük. És az intézményes kereteken kívül sem minden csupa szép és jó. Virágoznak a naiv lelkeket lehúzó sarlatánok és az alusisakos áltudományos konteók. Vad szekták halásznak a zavarosban. Fake guruk vadásznak behálózható áldozatokra. Szélsőséges mozgalmak hódítanak teret és fenyegetik a szabadságjogainkat. Remélhetőleg ez az egész korszak – a Nagy Erjedés – majd kiforrja magát. De hogy milyen áron, azt még nem lehet tudni. Az emberiség egyszerre áll egy rémséges végzet és egy csodálatos átalakulás előtt. (note to myself) kép: Anselm Kiefer