Egy fiatal iráni lány, aki az ajatollah arcképével gyújtja meg a cigarettáját. Egy idős iráni nő, aki még véres szájjal is azt kiabálja: „nem félek” – miután az arcára irányzott lövedékkel próbálták elhallgattatni. Sokan kérdezik tőlem: „Nem félsz?” Úgy értik: nem félek-e kritizálni, lázadni, ellenállni. Itt, Magyarországon. Az igazság az, hogy amikor ezekre a nőkre nézek, egyenesen elszégyellem magam. Milyen gyáva vagyok hozzájuk képest. Mit kockáztatunk mi itt ahhoz képest, amivel egy iráni ellenállónak kell szembenéznie? Főleg, ha nő. Persze hogy félnek ők is. A félelem hasznos érzés. De csak addig, amíg nem hagyjuk, hogy uralkodjon rajtunk. A rajtunk uralkodó félelem sokkal veszélyesebb diktátor, mint bármilyen külső hatalom. Folyamatosan erodálja mindazt, amiért érdemes élni. Emberként, méltósággal. Éppen a törékeny, sérülékeny emberi lényektől lehet a legtöbbet tanulni a bátorság természetéről. Akik látszólag gyengék – de néha hihetetlen erő lakik bennük. Mint ezekben a nőkben. „Mi, nők, tudjuk, hogy sem a terror, sem a félelem, sem semmilyen vihar nem tudja megingatni a hegyeket,” mondta Nargesz Mohammadi iráni emberi jogi aktivista. A női bátorság viszont igen, teszem hozzá. Az igazán fontos szabadságküzdelem mindig az egyes ember lelkében zajlik. És élete végéig tart. (note to myself)