A változás egyik természetes velejárója az ambivalencia, a bizonytalanság. Akarom is a változást, meg nem is. Hullámzik a motivációm: hol erősebb, hol gyengébb. Vannak pillanatok, amikor elkötelezett vagyok – és vannak gyenge órák, amikor meggyőzöm magam: jó ez így, ahogy van. Ezzel kevesen tudnak mit kezdeni. A hagyományos módszerekkel dolgozó segítők és közösségek gyakran puszta akadálynak tekintik: valaminek, amit minél hamarabb le kell győzni, különben nem lehetséges „igazi” változás. És ha az ambivalencia – az elbizonytalanodás – később újra felbukkan, azt sokan kudarcként értelmezik. Nem is akarsz igazán változni – kapja meg. Pedig a modern viselkedéstudományi megközelítések alapján egyre inkább az látszik, hogy az ambivalencia – vagy ha úgy tetszik: a közelítés–elkerülés dinamikája – nem valami szégyellni való hiba, amit a szőnyeg alá kell söpörni. Inkább egy jelzés: annak a jele, hogy valami fontos dolog forog kockán bennünk. Nem az a kérdés, van-e ambivalencia (szinte mindig van), hanem az, hogyan reagálunk rá. Ha például valaki le akar állni egy olyan viselkedéssel, ami egyébként élvezetes és rövid távon jutalmazó, de hosszú távon önpusztító, akkor a legfontosabb sokszor nem is az, hogy újra és újra bebizonyítsuk: ez mennyire káros. Gyakran hatásosabb, ha a fókuszt arra tesszük: miért éri meg változtatni. Mennyivel tágasabb, szabadabb, élhetőbb lehet az életünk, ha a mértéktelen piálás, drogozás, pornózás – vagy bármi más menekülőút – helyett olyan tevékenységeket találunk, amelyek szenvedélyt adnak, de közben építenek is. Összetett és bonyolult lények vagyunk mi, emberek. Sokféle törekvéssel, néha titkos vágyakkal a szívünkben. Olyan erőkkel, amelyek gyakran egymásnak is ellentmondanak. Ahogy Kant mondta: olyan görbe fából, amiből az ember készült, soha nem lehet teljesen egyenest faragni. Ez nem valamiféle hiba – ez az emberi létezés része.