Kierkegaard, a dán filozófus ír egy emberről, aki borzadva fedezi fel egy újság halálozási rovatában a saját nevét. Nem azért, mert tényleg meghalt. Hanem mert hirtelen ráeszmél: talán már régóta halott belül. És ami még ijesztőbb: addig az sem tudatosodott benne igazán, hogy valaha élt. Vajon van élet a halál előtt? Honnan tudjuk? Az ember leélhet egy életet úgy, hogy odabent valójában halott. Spirituális értelemben mindenképpen. Mozog. Jár-kel. Bejár dolgozni. Családot alapít. Pénzt keres. Vásárol. Mégis, egy pillanatra sem szembesül azzal a kérdéssel, hogy ki is ő igazán. Élni nem ugyanaz, mint elfoglaltnak lenni. Birtokolni. Sikeresnek lenni. Vagy akár csodálatot szerezni. Azt hiszed magadról, hogy vagy valaki. Egész regényeket építesz fel hamis történetekből, hogy ki ez a valaki. Teljesen azonosítod magad ezekkel a történetekkel. Aztán eljön egy pont, amikor rájössz: mindezek a történetek csak pajzsok. Céljuk, hogy elkerüld a fájdalmat, hogy menekülj a félelmeid elől. Rájössz, hogy teljesítmény- vagy éppen élvezet-kényszer mozgat, amivel különféle elvárásoknak akarsz megfelelni. Valaki más életét éled, mert azt hiszed, hogy az a te életed. Közben a saját meg nem élt életed dörömböl odabent, de nem hallod. Hiányzó intimitás. Kínzó kielégítetlen szükségletek. Elmaradt felelősségvállalás. Az őszinte, mély emberi beszélgetések nélkülözése. Néha megrázó élmények tudnak felébreszteni csupán ezekből a szendergéseidből. Amikor a tudatos éned padlót fog, akkor tud előjönni egy mélyebb, belső iránytű. Az igazság kényelmetlen pillanatai, amikor a kontroll illúziója cserben hagy. Szembenézésre késztet. „Merésznek lenni annyi, mint egy pillanatra elveszíteni a biztos talajt,” írja Kierkegaard. „Nem merésznek lenni pedig annyi, mint elveszíteni önmagunkat.” (note to myself) kép: René Magritte