„Úgy dobsz, mint egy lány!” Az általános iskolai tesitanár szavai mind a mai napig visszhangoznak bennem. Ez volt az egyik leglesújtóbb ítélete – a fiúk rettegtek tőle, hogy megkapják. A lenéző, lesajnáló tekintettel, fejcsóválással, esetleg más fiúk gyúnykacajával együtt. Az atlétikai dobás-technikát nem sikerült jobban elsajátítanom tőle, az biztos. Ellenben belénk oltott bizonyos nemi sztereotípiákat: „a lányok ügyetlenek, ha te is ügyetlen vagy, akkor olyan vagy, mint egy lány” – a puszta bénázásból így lett nemi alapú megbélyegzés. Meggyőződés, hogy a női létezésben van valami szégyenlésre méltó. Az ilyen „ártatlan” mondatok mélyebben hatottak arra, ahogyan magunkra gondolunk, amit magunkról gondolunk mi, felnőtt férfiak és nők. A lányokba is beleégett a saját nemiségükkel kapcsolatos szégyen: azt tanulják meg, hogy ha ügyesek is, ha gyorsak is, ha bátrak is, akkor is „kivételnek” számítanak, és bármikor vissza lehet őket tolni a helyükre egy félmondattal. A fiúk pedig nem tanulnak meg beszélni arról, hogy félnek. Hogy fáj. Hogy bizonytalanok. Hogy vágynak a kapcsolódásra. Csak azt tanulják meg, hogy erőseknek kell látszaniuk. Ez a teljesítmény-kényszeres, pöcsméregető, saját értékében bizonytalan, ezért dominanciáját folyamatosan agresszíven fitogtatni vágyó, érzelmeit kifejezni képtelen férfiasság, amitől ma olyan sokat szenved a világ. És egyszer csak ott állunk felnőttként, és próbáljuk összerakni, hogy miért ilyen nehéz önazonosnak lenni, férfiként és nőként. Miért ilyen nehéz felszabadultan játszani, tanulni, hibázni. Miért irányít minket még mindig a megszégyenüléstől való félelem. De nem határoz meg minket. Ideje elengedni. És nem továbbadni a fiainknak és a lányainknak.