A jogállam a szétesés állapotában van, de azért még folytat utóvédharcokat. Reményt kelt ebben a sötétségben, hogy nemrég első fokon pert nyert a Pázmány ellen az az oktató, akit egy LMBTQ-témájú írása miatt rúgtak ki. Külön pikáns, hogy a kutatás épp arról szólt: a homofób elutasítást nem a vallásosság, hanem a politikai világnézet határozza meg. Nem csoda, hogy ez kényelmetlen volt a hatalomhoz igazodó egyetemi vezetésnek. Hogy egy ilyen történet egyáltalán megtörténhet a 21. században Magyarországon, már önmagában felháborító. Ráadásul nem is egyedi eset: fegyelmi eljárás indult három másik oktatóval szemben, miután egy cikkükben le merték írni a következő mondatot: „Egy keresztény szellemiségű egyetem oktatóiként és pszichológusként valljuk: minden szeretetre épülő kapcsolat egyenértékű.” Az abszurditás csúcsa pedig az, hogy a rektor – pedellusként fegyelmezve az oktatókat – kötelezni akarta őket rendszeres korrepetálásra, ahol kamerák előtt (!) eligazítja őket arról, mit jelent a „katolikus szellemiség”. Az érintettek ezt joggal tagadták meg: ez nem oktatás, nem párbeszéd, hanem nyilvános megszégyenítéssel járó munkahelyi abúzus. Persze ilyenkor jönnek a gúnyolódók és okoskodók, a „minek ment oda” megmondóemberei, akik reflexből mindig az áldozatot hibáztatják – ugyanazzal a logikával, mint amikor egy zaklatási ügyben azt kérdezik: „miért vett fel rövid szoknyát?” Azt mondják: ez egy katolikus intézmény, és majd ők eldöntik, mit mondhat egy oktató, és mit nem. Csakhogy a Pázmány – és a többi „egyházi” egyetem – nem zártkörű hittérítő műhely, hanem a magyar felsőoktatási rendszer része, közfeladatot lát el, államilag elismert diplomát ad, és jelentős részben közpénzből működik. Magyarul: a mi adónkból. Ezért kutya kötelessége biztosítani a tudományos kutatás és oktatás szabadságát, és azt, hogy ez diszkriminációtól mentesen működjön. Ha az egyház hittérítő intézetet akar, nevezze annak. De akkor ne hívja egyetemnek – és főleg ne vegye fel az egyetemeknek járó tetemes közpénzeket. Valójában épp a vezetésnek lenne szüksége fejtágító és érzékenyítő kurzusra – és némi Ferencpápás keresztényi alázatra. Mert egyébként az elutasításuk nekik sem keresztényi – sokkal inkább a politikai lóláb lóg ki mögüle. A legszomorúbb pedig az, hogy mindeközben a Pázmány oktatói közül szinte senki sem állt ki a kollégáik mellett. Pedig az egyetem nem csupán intézmény, hanem szabad emberek közössége, akik a tudás keresésében, a vita bátorságában és egymás méltóságának tiszteletében tartoznak össze.