Mint kisgyerekes szülőt, engem is megrázott a rendőrség által elrettentő céllal közzétett felvétel a kaposvári nőről, aki felvette videóra, ahogy a gyerekét betanítja, hogyan kell kristályt szívni. Szerintem minden tisztességes embernek összeszorul a mellkasa, ha ilyet lát. Hozzáteszem, engem az is kiakasztana, ha pálinkás üveget adnának „viccből” a gyerek kezébe – míg sajnos gyanítom, a most felháborodók jelentős részét nem. Zárójel bezárva. Kérdés, hogy vajon egy ilyen felvétel így, mindenféle kontextus nélkül, mit is szolgál. Hatása kimerül abban, hogy indulati reakciót vált ki: büntessék meg oszt jónapot. De tényleg ennyi lenne a megoldás? Tényleg ennyitől helyreáll a morális univerzum rendje? Hát nem. Egyáltalán nem mentegetés meg mosdatás az, ha felteszünk néhány kényelmetlen, a társadalmi felelősségvállalást feszegető kérdést itt. Mert ha nem értjük meg ezt az egész jelenséget, akkor csak felszínt kapargatjuk. Hol volt a családsegítő? Közbe lépett-e időben? Vajon a túlterhelt gyermekvédelmi intézményekből hány olyan gyermek szorul ki, akit már rég ki kellett volna emelni a családjából? Ha kiemelik, milyen körülmények közé kerül? Vajon milyen körülmények közt él ez a család? Kaptak-e támogatást a szülők? Valaha láttak-e maguk előtt jó példát szülői gondoskodásról? Van-e prevenció, addiktológiai ellátás Kaposváron, ami eléri a hasonló családokat? Mit tanult ez a nő a gondoskodásról gyerekként az ő szüleitől? Vajon az ő szülei milyen mintát adtak át neki? Mi történik a gyerekkel a büntetés után? Vajon milyen mintákat ad majd tovább az ő gyerekének? És egyáltalán: hogyan lehet megtörni ezt a láncot, ezt a transzgenerációs csapdát? Persze ezeknek a kérdéseknek az őszinte feltevése és megválaszolása már azt feltételezné, hogy egy felelős döntéshozót a felszínes moralizáláson túl érdekelnének a valódi megoldások is.