Isidor Isaac Rabi, a Nobel-díjas amerikai fizikus mesélte, hogy amikor gyermekként hazatért a suliból, az anyukája soha nem azt kérdezte tőle: „Mit tanultál ma az iskolában?” Vagy hogy „milyen jegyeket hoztál haza?” Ehelyett ezt kérdezte: „Izzy, feltettél ma valami jó kérdést az iskolában?” Ez a fajta szókratészi nyitottság és kíváncsiság az, ami az emberi megismerést hajtja. Ha valaki egy igazán jó kérdést feltesz, az sokkal többet ér a szellemi gyarapodása szempontjából, mint száz bemagolt válasz. A nevelési rendszerünk – válaszgyár. Túlságosan rá vagyunk fixálva a válaszokra. Azt hisszük, a valódi tudás annyit tesz, mint gondosan előkészített, szépen becsomagolt, sztenderdizált válaszokat adni sztenderdizált kérdésekre. Az egész oktatás erre épül: megtanítani a gyerekeket nagy stressz alatt is szinte gondolkodás nélkül megadni azt a szabatos választ, amit tekintélyelv nyomása alatt korábban elfogadtattak velük. Még az egyetemek és akadémiák is hemzsegnek a válasz embereitől, akik túl gyorsan siettek válaszokat találni – és a fejük tele van értelmetlen válasz-kacatokkal, amik pöffeszkedő arroganciát kölcsönöznek, de egy picit sem teszik számukra a világot otthonosabb vagy jelentéstelibb hellyé. Pedig, ahogy Rilke írja egy ifjú költőhöz címzett híres levelében, az embernek először is meg kell tanulnia nem sürgetni a válaszokat. Különösen, ha ezek a válaszok még nem megélhetők számára. Az ilyen válaszok ugyanis élettelenül, mechanikusan koppannak. Ehelyett hagynia kell, hogy a kérdések benne éljenek és benne érjenek válasszá. Az élet igazán nagy kérdéseinek nincs szabatos válasza. Ezek a kérdések nem válaszra, hanem megélésre várnak: egyfajta létállapotot feltételeznek. Cselekvő kíváncsiságot. Vajon elég bátrak vagyunk-e megélni az élet nagy kérdéseit? (note to myself)