Azt mondta Orbán az évértékelőjében, hogy déja vu érzése van. Hát szerintem sok más embernek is, őt hallgatva: mintha csak Grósz Károly emlékezetes utolsó nagy 1988-as fehérterroros beszédét hallaná az ember. Amikor a keménykezű káderfőnök már érezte, hogy bomlik a rendszer, és még utoljára megcserdítette az ostorát. És meglebegtette a kemény mag előtt, hogy ha itt nem ő, akkor majd jön a terror meg az apokalipszis. Utána a vízözön. Aztán nem jött. A gond az, hogy Orbán még egyáltalán nem fogatlan kutya, mint Grósz volt. Milliók állnak mögötte – és persze pénzmilliárdok. Meg Trump és Putyin. És ha körbenézünk a világon, azt látjuk, hogy az Orbán-féléknek áll a zászló. Amikor olyanokat mond, hogy a választások után befejezi a nagy putyinizációs projektet, akkor kéretik komolyan venni. Alig várja, hogy leszámoljon a független sajtó és civil társadalom maradékával. Nekünk, rendszerkritikus civileknek, az áprilisi választás nem pártpolitika, hanem egzisztenciális kérdés. Lenni vagy nem lenni. Még ha valamilyen csoda folytán esetleg hagynak is minket működni, vagy akár emigrációból folytathatók az olyan projektek, mint a Drogriporter: ha marad a NER, akkor a reményt is fel lehet adni, hogy ebben az országban bármilyen értelmes drogpolitikára kilátás nyílhat. De nem csak drogpolitikára: a nagy állami alrendszerek, egészségügy, szociális ügy, gyermekvédelem, oktatás, kultúra, közlekedés, rendvédelem: mind végletekig leépített és egyben kézivezérelt monolitokká váltak. Amik leginkább a látszat, a kirakat megőrzésére törekszenek, miközben belülről rohadnak. Az elmúlt évtized gazdasági prosperitása, az EU-s források egyedülálló lehetőséget jelentettek volna ennek az országnak arra, hogy megreformálja, fejlessze ezeket a nagy rendszereket. Ehelyett leépítették és a legrosszabb régi totalitárius beidegződéseket erősítették fel bennük. A szaktudást politikai lojalitással helyettesítették mindenhol. Eközben egy szűk elit soha nem látott luxusban és gazdagságban tobzódik az állami politika szintjére emelt korrupció miatt. Viszont azok is tévednek, akik most hátradőlnek és egyszerűen csak várják áprilist – számolják a napokat és várják a Messiást, hogy az majd mindent megold és a sült galamb a szájukba esik. Ez is egy régi jó magyar beidegződés, mindent felülről várni, a legújabb karizmatikus vezetőtől. Áprilisban legfeljebb egy csata dől el – a háború nem. Áprilisban legfeljebb esély nyílhat a változásra – de a változásért akkor is meg kell harcolni. És bárhogy is dőljön el a választás sorsa, a független sajtónak és civil társadalomnak nagy szerepe lesz ebben.