Amikor a leszakadt településeken elharapódzó kristály-fogyasztásról van szó, gyakran mondják frusztrált szakemberek: a problémák gyökere, hogy ezek a közösségek reménytelenül elszigetelődtek és leszakadtak. A képzett munkaerő elszivárog. Aki marad, az gyakran a szomszédos városba sem tud eljutni, olyan rossz a tömegközlekedés. Ez nem csak a munkavállalást teszi nehézzé, de gyakorlatilag mindenféle ügyintézést vagy egészségügyi, szociális szolgáltatáshoz, kulturális programhoz való hozzáférést. A szomorú igazság, hogy ezeken a településeken a dizájner-drog használat visszaszorításához nem csak a drogellenes háború lesz vajmi kevés. De önmagukban csak a felszínt karcolgatnák a bármilyen korszerű prevenciós, rehabilitációs vagy éppen ártalomcsökkentő programok is. Itt olyan merész államférfiúi előrelátásra lenne szükség, ami képes egy hosszú távú stratégiai víziót alkotni ezeknek a térségeknek az európai integrációjáról. Amire az elmúlt évtized gazdasági prosperitása elszalasztott lehetőséget jelentett. Néha el szoktam tűnődni, hogy mi lett volna, ha 16 évvel ezelőtt ez a mostani kormányzat a néptől kapott szokatlanul széles felhatalmazását és az EU-s források jelentette történelmileg páratlan lehetőséget arra használja fel, hogy nagyszabású tömegközlekedés-fejlesztésbe kezd. Ha annak a rengeteg kirakat-beruházásra fordított ezermilliárdnak akár egy részét arra fordítja, hogy legyen egy gyorsvasút, ami összeköti Kelet-Magyarországot Budapesttel, és Budapestet Béccsel. És eközben – ami talán még fontosabb – befektet az agglomerációs közlekedés fejlesztésébe a leszakadt kelet-magyarországi térségekben. A lepukkant és folyamatosan késő vasút ennek a mai rezsimnek az egyik jelképévé vált: a rossz kormányzat és az elhanyagolás, a korrupció jelképévé. De ez többről szól, mint közlekedésről: ennek vastagon társadalmi jelentősége van. Rengeteg autópálya épült Magyarországon az elmúlt időszakban, aminek persze volt gazdasági jelentősége – de nem sokat tett a társadalom mobilitásáért. Egy Miskolcot Budapesttel és Béccsel két–három órán belül összekötő gyorsvasút, a helyi tömegközlekedés fejlesztésével, nem pusztán közlekedési beruházás lenne, hanem a térség gazdasági és társadalmi horizontjának kitágítása. Közelebb vinne minket az európai munkaerőpiaci integrációhoz: nem csak árut mozgatna, hanem humántőkét integrálna. Nem csak jóval fenntarthatóbb közlekedési alternatívát jelentene, de egyben jóval szélesebb társadalmi rétegek profitálnának belőle, mint az autópályákból. Nyilván a közlekedésnél jóval többre van szükség a társadalmi mobilitáshoz: nem szegregáló, korszerű oktatás, szociálisan inklúzív és érzékeny, megelőzésre fókuszáló egészségügy és még sorolhatnám hosszan a sort. De gyakorlatilag a lényeg mindezen rendszerekben több, mint pénz: mindennek egy átfogó, közös szemléleti keretbe kellene illeszkednie, ami azt tartja szem előtt, hogy a társadalom egyenlőbb és igazságosabb legyen. A hosszú távra való tervezés képességével és perspektívájával. A reformkorban a vasútról minden valamirevaló államférfi tudta, hogy többről szól, mint puszta közlekedésről: befektetés a jövőben. A haza és haladás szimbóluma – a társadalmi mobilitásé. Elősegíti nem csak azt, hogy áruk és emberek A-ból B-be gyorsabban jussanak el, hanem azt is, hogy hátrányos helyzetű térségek fejlődjenek, társadalmi csoportok felemelkedjenek, és az egész ország kulturálisan közelebb kerüljön Európa boldogabbik és szabadabbik feléhez. Ehhez persze az kell, hogy egy politikai vezető képes legyen túllátni a négyéves ciklusokon, a mohó meggazdagodás vágyán, elkötelezett legyen a közjóért és képes legyen hosszú távú víziót alkotni ennek az országnak a jövőjéről. Képes legyen 10, 20 vagy akár 100 éves időtávlatokban, a jövő generációk érdekeiben is gondolkodni.