Milyen érdekes, hogy más és más sebességgel ocsúdnak fel emberek. Vannak az éberek. Jogvédők. Civilek. Oknyomozó újságírók. Ők már akkor kiszagolják az önkényuralmat, amikor az még demokráciának vagy éppen közbiztonsági intézkedésnek álcázza magát és a többség tapsol neki. Amikor még látszólag csak egy kisebbség jogait korlátozza a többség érdekében. A többség jóval lassabban ocsúdik. Először csak azt veszi észre, hogy az eleinte üdvözölt „közbiztonsági” intézkedéseket egyre szélesebb körben, egyre nyilvánvalóbban önkényesen alkalmazzák politikai célok érdekében. Hogy egy kisebbségen kívül kezd hatással lenni a többség életére is: paranoid légkört teremt, megágyaz további önkényes intézkedéseknek. És sajnos vannak azok, akik még akkor sem ocsúdnak fel, amikor már nyilvánvalóan tombol körülöttük az önkényuralom. Még mindig különalkukat keresnek akkor is, ha már nyilvánvalóan érintettek és céltáblába kerültek. Így van ez ezzel az ún. „drogellenes hajszával” is. Mi már a kezdetektől figyelmeztettünk, hogy ez egy álca, amin keresztül a Hatalom az életünk még nagyobb ellenőrzésére tör. És hogy ez jóval túl fog nyúlni önmagán. Családokat, egzisztenciákat fog veszélyeztetni. Akkor még kevesen vették ezt komolyan. Hiszen olyan tetszetős is ez: „harc a drogok ellen” – hát merné ellenezni anélkül, hogy a „drogos libsi” bélyeget magára venné? Most, hogy elkezdődött a klubélet egészpályás letámadása, egyre többen ismerik fel, hogy mi forog kockán. Hogy ez már jóval többről szól. A kultúránkhoz való jogról. A független tereinkről. A szabadságunkról. Mindig is arról szólt. A Hatalom el akarja hitetni velünk, hogy semmik vagyunk. Hogy nem számít, mit teszünk, gondolunk. De ez nem igaz. Együtt erőt képviselünk. Nem hagyjuk, hogy kioltsák a tüzünket. We resist. We dance. We win. fotó: Szepesi Márton