Az egész klubéletet áthatja egy álságos képmutatás: rengetegen vagy jelenleg is fogyasztanak illegális szereket, vagy ha ők nem is, de a baráti körükben nagyon sokan. Mégis, mindent megtesznek a látszat fenntartása érdekében, hogy tagadják ezt a valóságot. Az angolok úgy mondják: az elefánt a szobában. Hát a klubéletben a drogok jelentik az elefántot a szobában. Jelen vannak, mégis úgy csinálunk, mintha nem lennének. És ha mégis rákényszerülünk a jelenlétük elismerésére, akkor teljesen átadjuk a terepet a drogellenes harcosoknak, akik úgy állítják be, hogy itt az egyetlen megoldás, ha tűzzel-vassal elkezdik üldözni a fogyasztókat. Mintha az elefánttal úgy lehetne csak és kizárólag foglalkozni, ha elkezdjük fáklyákkal meg vasvillákkal üldözni. Pedig már régóta tudjuk, hogy nem: sőt, kimondottan nem szabad vele így foglalkozni. Az első lépés, hogy tudatosítsuk a jelenlétét és megértsük, hogy mi is valójában. De olyan szinten van beleépülve a közgondolkodásba ennek a témának a tabusítása, megbélyegzése, olyan szinten itatta át a közéleti szereplőket és egyszerű embereket is a félelem, hogy egyáltalán bárki őket összefüggésbe hozza bármivel, ami „drog” – hogy nekünk már ez az első lépés sem megy. Marad a tagadás. A kormányzati drogellenes hisztéria-kampány egészen borzalmas. De nem ez a problémák gyökere. A kormány csupán élősködik valamin, ami eleve benne van a magyar társadalomban. A Hatalom ámokfutásánál számomra még rémisztőbb volt az, ahogyan egyes klubok reagáltak az ámokfutásra: ők maguk is lelkesedést szimulálva felszállnak a dilivonatra, és drogellenesebbek akarnak lenni még Horváth Lacinál is. Simán bevezetnének bármilyen orwelli biztonsági vegzatúrát, megfigyelő-rendszert, simán lemondanának a vendégeik emberi méltóságáról is, ha ezzel elérhetnék, hogy ne kelljen bezárniuk. Nem mindenki – de vannak ilyen példák. És azzal együtt, hogy megértem az egzisztenciális fenyegetést, ez egy rémisztő tévút. Mindenki nagyon jól tudja, hogy soha nem lesz „drogmentes” a magyar éjszakai élet – legfeljebb azt lehet elérni, hogy az emberek még rejtőzködőbben és még kockázatosabban használnak szereket. Az elefánt akkor a legveszélyesebb, ha nem akarnak tudomást venni róla, ha elhiszik, hogy majd egyszer csak eltűnik. Sokan azt gondolják, hogy lehet ellenállást szervezni ez ellen az őrület ellen úgy, hogy közben nem kell beszélni a drogtémáról. Mert az kényelmetlen, megosztó, sok embert „elriaszt”. Elég csak a kultúráról meg a fiatalokról meg a zenéről beszélni, gondolják, az kevésbé kockázatos és több embert megnyer. Ezzel odáig egyetértek, hogy szerintem sem feltétlenül csak a drogokról szól ez és nem is erre kell felépíteni a kommunikcáiót – ezért is választottuk mi is a Tánc a Szabadságért jelszót és beszéltünk a szabad partikultúráról. De azt nem lehet megúszni, hogy ne beszéljünk arról, amivel a klubok és zenészek elleni vegzatúrát ideológiailag alátámasztja a Hatalom: arról, hogy embereket bilincsben visznek el csak azért, mert nem pálinkával kapcsolódnak ki, hanem mondjuk fűvel vagy ekivel. Ki kell mondani, hogy ez nincs rendben. És ha ezt nem mondjuk ki, ha nem magyarázzuk el nyíltan és világosan, hogy a bulizó-füvező fiatalok kriminalizálása, üldözése káros, hogy ezeknek az álmegoldásoknak van alternatívája, ha nem beszélünk arról, hogy az éjszakai életet megelőzéssel és ártalomcsökkentéssel lehet biztonságosabbá tenni – akkor csak a felszínt kapargatjuk. És a gond az, hogy lehet, hogy ezt a mostani razzia-hullámot majd le is állítják, ha lesz egy kormányváltás. De amíg nem kezdünk valamit azzal az irracionális félelemmel és hülyeség-áradattal, ami a magyar társadalmat átitatja ebben a témában, akkor újra és újra elő fog jönni ez a boszorkányüldözés. Amíg az emberek nem értik meg, hogy van alternatívája a drogellenes háborúnak, addig ez a háború újra és újra ki fog újulni. És sem a klubok, sem a partizók nem fogják megúszni.