Emlékszem gyermekkorom március tizenötödikéire, amikor még mindenféle rossz érzés nélkül tudtam viselni a kokárdát. Nem jelentett semmiféle politikai állásfoglalást – hacsaknem a 48-as forradalom eszméi mellettit. Szabadság, egyenlőség, testvériség! Azt gondolom, hogy kevés károsabb merényletet követtek el a nemzeti egység eme szimbólumával szemben, mint amit a Fidesz 2002 februárjának végén: amikor meghirdették a Nemzetiszalag Mozgalmat és arra kérték a Fidesz támogatóit, hogy március 15. után is viseljék a kokárdát, a választások végéig. Arra a tömény undorra és tehetetlen dühre is emlékszem, amit ezután éreztem. Amikor a metrón, villamoson, utcán a kokárda viselése leredukálódott erre: „fideszes vagyok”. Kirabolva éreztem magam: kisajátították, ellopták a nemzet jelképét a nemzet egyik felétől. Hosszú évekre fájó üresség maradt a helyén. Egyfajta fordított sárga csillaggá silányították: ha hordod, akkor minket támogatsz – ha nem hordod, akkor az olyan, mintha sárga csillag lenne rajtad. Dermesztő élmény volt. Amióta az elmúlt években az ellenzék elkezdte visszahódítani a nemzeti szimbólumokat, a lyukas zászlóval együtt a kokárdát is, ez a fájó seb mintha gyógyulni kezdett volna nagyon sokunknál. Egyre többen tudjuk újra ismét büszkén viselni a szívünk fölött a trikolór színeit. Az ásítóan üres hazapuffogtatás és pöffeszkedő, melldöngető nacionalista gőg helyett a jelképeink ismét kezdtek megtelni az eredeti, 48-as jelentésükkel: szabadság, egyenlőség, testvériség. Eszmék, amiket próbálnak kilúgozni a kokárdából, az elméinkből, a szívünkből. De nem fog sikerülni. Elég volt az árokásásból, elég volt a kirekesztésből! Éljen a magyar szabadság! We resist. We dance. We win.