Miért van az, hogy soha nem érezzük igazán elégedettnek magunkat? Miért keresünk újabb horizontokat, amikor már elértünk valamit? Miért nem tudunk megnyugodni a sikerben? Ha biológiai lényként tekintünk magunkra, ebben semmi meglepő nincs. Evolúciósan arra vagyunk „kódolva”, hogy ne statikus elégedettségben, hanem egyfajta produktív nyugtalanságban éljünk. A „természetben” – egy olyan világban, ahol folyamatosan az éhínség fenyegetett, és ahol könnyen meghalhattál, mielőtt még utódot nemzel – ez biztosította a túlélésünket és a faj fennmaradását. Arra vagyunk berendezkedve, hogy folyamatosan törekedjünk, versengjünk, igyekezzünk – éberen és nyugtalanul fürkésszük a környezetünket, és ne nagyon dőljünk hátra elégedetten. Mert éppen az ilyen (ál)nyugalmi állapotokban csaphatott le ránk egy barlangi oroszlán. És ha van mit enni: akkor faljuk be, mert lehet, hogy holnap már nem lesz mit enni. Ma, a bőség fogyasztói társadalmában e túléléshez fontos ösztöneink gyakran válnak önpusztítóvá – és az elégedett élet kerékkötőivé. Az igazság az, hogy a biológiai értelemben vett természet soha nem „szánt” minket boldogságra. Arra „szánt”, hogy túléljünk addig, amíg a génjeinket továbbadjuk. De emberi lényként nyilván többek vagyunk puszta gének és sejtek halmazánál. Képesek vagyunk reflektálni saját működésünkre – és bizonyos értelemben meghaladni azt. Biopszichoszociális, sőt, spirituális lényekké váltunk. Sőt, ha hiszünk valamiféle értelmes kozmikus rendben vagy világszellemben, akár úgy is tekinthetünk erre, mint az emberi létezés rejtett tétjére: hogy meghaladjuk önmagunkat. Arthur C. Brooks, a politikai elemzőből lett boldogságkutató szerint négy alapvető tényező járul hozzá tartós elégedettségünkhöz: 1. Jelentés az életben (hit vagy filozófiai keret) 2. Család és intim kapcsolatok 3. Barátság és közösség 4. Értelmes munka Az evolúciósan belénk kódolt ösztönök azonban gyakran éppen ezek ellen hatnak. Nem tudjuk őket egyszerűen felülírni vagy elfojtani. Amit tehetünk: jobban megismerjük önmagunkat, dolgozunk magunkon – és megtanuljuk úgy terelni a vágyainkat, hogy ne romboljanak, hanem építsenek. Hogy a szenvedélyeink ne vigyenek el, hanem irányt adjanak. És hogy a szenvedéseinket és szorongásainkat ne elnyomjuk, hanem feldolgozzuk. (note to myself)