A húsvét a szabadság ünnepe. A zsidók Peszachkor a szabadulást ünneplik az egyiptomi rabszolgaságból. A keresztények pedig a szabadulást a halál rabságából: a feltámadást. A szabadság nem állapot, hanem folyamat. Nem valami felé haladunk, hanem folyamatosan küzdünk érte. Küzdünk külső zsarnokokkal – de leginkább a bennünk élő zsarnokkal: a félelemmel. A szabadságot nem adják. Meg kell szerezni. És mindig ára van: kényelmetlenség, kockázat, szenvedés. A szabadság útján minden győzelem részleges és törékeny. Újra és újra visszacsúszunk az önkény és a kiszolgáltatottság lidérces álmaiba. De aztán megszólal valami. Mint a kakas hangja hajnalban. És a lélek felébred. Az ébredés maga a szabadság. Aki szabad, az úgy ébred, mintha egy rémálomból ocsúdna fel – és felismeri: „a halálnak nincs rajta uralma” (Róma 6:9). Ahogy Angela Davis írja: „Újra és újra ugyanazokat a csatákat vívjuk meg. Ezeket soha nem nyerjük meg örökre, de a közös küzdelem során, közösségben megtanuljuk megpillantani azokat az új lehetőségeket, amelyek egyébként soha nem válnának láthatóvá számunkra, és eközben kitágítjuk, gazdagítjuk magának a szabadságnak a fogalmát is.”