Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ilyen hullámokban jön rám a felismerés, hogy megtörtént. Fura, mert mintha minden ugyanaz lenne, mint múlt héten – és mégis, mintha egy teljesen új országban élnénk. Mintha vasárnap egy dimenzióközi résen keltünk volna át egy párhuzamos dimenzióba. Más érzés járni az utcán: még azt is érzem, hogy a testtartásom is változott. Sokkal nyitottabban, sokkal büszkébben, sokkal határozottabban járok-kelek a városban. Nincs az a gyomorszűkítő szorongás, mintha a saját hazámban ellenséges terepen járnék – közellenségként. Újabb és újabb szédítő távlatok nyílnak előttem, ahogy jár az agyam: úristen, ez is más lesz ezentúl, meg az is. Új lehetőségek tárulnak fel, amelyek eddig zárva voltak előttem. Azon kapom magam, hogy olyan terveket szövök, amelyekre eddig esély sem volt. Szabad vagyok. Otthon vagyok. Felszabadultan felnevetek. Kedvtelve gondolok arra, hogy magyar vagyok – minő luxus ez 16 év után! ❤ (note to myself)