Tegnap ellopták a biciklimet. Az első reakcióm természetesen: a düh. A jó édes anyjukat. Fájdalom. Veszteség. Tudni nem tudom, de nyilván az is megfordult a fejemben, hogy esetleg olyan emberek lopták el, akikért hivatásszerűen küzdök. Utcai droghasználók, intézményből kikerült fiatalok, esetleg vidéki gettóból a városba érkezett kristályfüggők. Ettől a személyes élménytől vajon mást gondolok erről az egész témáról? Nem. Amikor ilyen kár keletkezik, az egyértelműen rendészeti kérdés. Az embereknek nem kell eltűrniük, hogy megkárosítsák őket – mint ahogy nem kell eltűrni azt, hogy gyanús alakok ki-be járjanak a társasházakban drogozni vagy drogokat venni, árulni. Szerintem a lakók az ilyen helyzetekben tök jogosan fordulnak a rendészethez. Amit viszont be kell látni, hogy a rendészeti kirakat-akciók, amik mostanában olyan divatosak Budapesten is, önmagukban nem fogják javítani a közbiztonságot. Lehet, hogy ideig óráig áttolják a problémákat valahová máshová. Csikicsuki. De hosszú távon nem ússzuk meg, hogy foglalkozzunk ennek az egész problémának az évtizedek óta húzódó társadalmi mozgatórugóival is. Nem fogjuk megúszni, hogy a rendészet mellett komolyan befektessünk az állam szétesett szociális alrendszereinek helyreállításába és fejlesztésébe: gyermekvédelem, addiktológiai ellátórendszer, trauma-tudatos mentális egészséget támogató szolgáltatások, emberséges lakhatást célzó programok stb. Ezt kellene belátni.