Aki a nyilvánosság elé lép, annak tűrnie kell a kritikát – mondják sokszor. Ez igaz, de nem jelenti azt, hogy minden egyes kritikát ugyanolyan komolyan kell venned, minden egyes sértést passzívan el kell tűrnöd.
Amikor valaki nulla erőfeszítéssel, zéró empátiával odaböfög valami sértést a közösségi médián valaki olyannak, aki vette a fáradtságot, időt és munkát, hogy megosszon valami számára fontosat, az például nem az a kategória, amit az embernek illik komolyan venni. Nagy valószínűséggel nem rólad szól: ő érzi nyomorultul magát és attól remél enyhülést, hogy másokat sérteget.
Azoknak a konstruktív kritikája ezerszer többet ér, akik szintén nem restek elvégezni a saját önismereti munkájukat és veszik a bátorságot ahhoz, hogy sérülékenynek mutatkozzanak. És érdekes módon az ilyen emberek szinte mindig értenek ahhoz is, hogy a kritikájukat ne bántón fogalmazzák meg.
„Nem a kritikus számít, nem az az ember, aki rámutat, hogy az erős ember hogyan botlott meg, vagy hogy a cselekvő hogyan tehette volna jobban a dolgát,” mondta Theodore Roosevelt. „Annak az embernek jár ki az elismerés, aki valóban ott volt az arénában; akinek az arcát por és izzadtság borítja; aki derekasan iparkodik, aki téved és újra meg újra hibázik; aki ismeri a nagy lelkesedést, a nagy odaadást, és a jó cél érdekében nem kíméli magát; aki a legjobb esetben a végén megismeri az önmegvalósítás diadalát; és aki a legrosszabb esetben, ha kudarcot vall, legalább úgy vall kudarcot, hogy közben merész volt és a helye soha nem azok között a hideg és félénk lelkek között lesz, akik nem ismerik meg sem a győzelmet, sem a bukást.”
kép: Jean-Léone GérÅme
