A szakemberek között is viták zajlanak arról, hogy vajon a szerelemnek bizonyos formái megfelelhetnek-e a függőség, mint szenvedélybetegség, feltételeinek.
A görög mítosz szerint az embereket az istenek először négy karú, négy lábú, két arcú lénynek teremtették. De mikor látták, hogy ezek az első emberek milyen tökéletesre sikerültek, megrémültek. Elhatározták, hogy kettészakítják őket, és azóta az emberek nem lehetnek teljesek – mindig vágyakoznak a másik felük, lelki társuk, után.
Szeretni valakit az egoizmus ellentéte – gondolhatjuk. A szeretet az, ami felszabadít minket az önzés rabságából.
És ez többnyire így is van. De egyáltalán nem mindegy, mit is nevezünk szeretetnek – és mit is jelent szeretni valakit. A görögöknek például több kifejezésük is volt rá. Például az erotikus-romantikus szerelem (erósz), a barátok közötti szeretet (philia), a rokoni- vagy családi szeretet (sztorgé) és a felebaráti, önzetlen szeretet (agapé).
A szenvedélyes, romantikus szerelem (erósz) állapotát már egyes ókori szerzők is betegségként írták le, ami hasonló tünetekkel jár, mint a függőség. Lucretius „A természetről” című művében „félelmetes sóvárgásról” (dira lubido) és „dermesztő szorongásról” (frigida cura) ír.
Umberto Eco regényében, A rózsa nevében a fiatal szerzetes, Adso, a monostor ősi könyvtárából megtanulja, hogy a szerelem, amit érez, betegség, ami gyógyításra szorul. A romantikus szerelem az ókori és középkori orvosok szerint a négy alapvető testnedv közül a fekete epe (melancholia) túltengéséhez és éppen úgy az elme zavarához vezet, mint ahogyan a bor vagy az étel iránti mértéktelen sóvárgás.
„Mert jók a te szerelmeid, jobbak a bornál,” írja az Énekek Éneke (I,2. Károli Gáspár ford.). És a modern neurológiai kutatások sok szempontból megerősítették, hogy a szerelem úgy hat az ember agyára, akárcsak a drogok.
Kutatók romantikus szerelem állapotában lévő embereket kértek arra, hogy vessék alá magukat agyi képalkotó (fMRI) vizsgálatnak. Képeket mutattak nekik, amelyek vagy semleges embereket ábrázoltak, vagy pedig szerelmük tárgyát.
Mint várni lehet, a szeretett személyt mutató képek izgalmi állapotot idéztek elő az agyban. Mégpedig ez az izgalom nagyon hasonló volt ahhoz, amit egy kokain-fogyasztó agyában a kokain, vagy a kokaint ábrázoló kép mutatása váltott volna ki! Az agynak ugyanaz a jutalmazó rendszere aktiválódott.
A szeretett személyre utaló inger jutalmazó dopamin-fröccsöt vált ki, és sóvárgáshoz vezet. Jellemző tünet az étvágytalanság, a hétköznapi dolgok iránti motiváció lankadása, a megnövekedett energiaszint és éberség, álmatlanság (akárcsak a kokain-fogyasztónál). És ez magyarázza azt, hogy amikor a szerelmest megfosztjuk szerelme tárgyától, az miért járhat együtt olyan tünetekkel, amelyek kísértetiesen hasonlóak a drogfüggők által produkált elvonási tünetekhez.
De vajon függőséget okoz-e a szerelem? Szenvedélybetegség-e, mint ahogy a heroinfüggőség is az? Nos, a szakirodalomban még abban sincs egyetértés, hogy vajon a drogfüggőség betegségnek minősül-e.
Bár a köznyelv gyakran beszél „szerelmi betegségről”, a szerelem patologizálása – betegséggé nyilvánítása – nem elfogadott. Az amerikai pszichiáterek kézikönyve, a DSM-V nem tartalmaz ilyen betegséget. Eddig mindössze egy viselkedési függőséget – a szerencsjáték-függőséget – ismertek el hivatalosan addiktív mentális zavarnak.
Vannak azonban olyan kutatók, akik szerint a szerelem egy bizonyos formája bizony megfelel az addikció kritériumainak. Sanchez és John például 2019-ben az Európai Pszichiátriai Folyóiratban úgy érvelt, hogy elég bizonyíték van a „szerelmi függőség” (love addiction) önálló mentális zavarként való meghatározásához. Mások, például a viselkedési függőségek legnagyobb hazai kutatója, Demetrovics Zsolt, elutasítják a szerelem-függőség, mint betegség, létezését.
A függőség definíciója az, hogy egy tevékenységet kényszeresen folytatunk a nyilvánvaló negatív következmények ellenére is. De vajon beszélhetünk-e negatív következményekről a szerelem esetében? Vajon beszélhetünk-e függőségről olyan „normális” tevékenységek esetében, amelyek szerves részét képezik a lelki fejlődésünknek? Vajon nem lépünk abba a csapdába, hogy egy sor ilyen „normális” tevékenységet patologizálunk?
A normalitás persze mindig is kultúra-függő fogalom volt. Akárcsak az, mit nevezünk betegségnek – hiszen pár évtizede még a homoszexualitás is pszichiátriai betegségnek minősült.
A szerelem önmagában nem betegség. Viszont egy reménytelen, kétségbeesett szerelem könnyen válhat egy olyan kényszeres, önpusztító függőséggé, ami éppúgy felborítja az agyunk neurokémiáját, és éppen úgy tönkreteheti az életünket, mint egy drogfüggőség. Szélsőséges esetben, és ha a környezetünk nem fogadja el, akár öngyilkossággal és halállal is végződhet (lásd Rómeó és Júlia).Végső soron tehát azon múlik ez, mennyire vagyunk képesek integrálni az életünkbe.
Az amerikai pszichiáterek kézikönyve (DSM-V) 11 kritériumot tartalmaz a drogfüggőség diagnosztizálásához. Ha ezeket végigvesszük, akkor bizony nagyon is alkalmazhatóak a szerelemnek erre a nem integrálható formájára, amit szinte mindannyian átéltünk már, amikor viszonzatlanul szerettünk valakit. Vagy éppen akkor, amikor egy rosszul sikerült szakítás után szenvedtünk. Átélve a gyászolás mind az öt fázisát, gyakran kiszámíthatatlanul ugrálva a fázisok között. És éppen olyan idegőrlő, önbecsapó játszmákat játszva, mint egy drogfüggő – őrületbe kergetve saját magunkat és a barátainkat.
És vajon hány és hány rokont, barátot láttunk tönkremenni egy rossz kapcsolatban, amiben kényszeresen maradtak benne? Folytatva a kapcsolatot a nyilvánvaló negatív következmények ellenére is? És itt most nem azokról beszélek, akik félelemből vagy külső egzisztenciális kényszerből maradnak egy kapcsolatban. Hanem akik érzelmileg függnek a társuktól.
Ahogy a téma egyik legismertebb kutatója, Helen Fisher következtetett: “a romantikus szerelem az egyik legaddiktívabb dolog a világon.”
De persze nem tekintünk rá így – hiszen a szerelem felül van értékelve a kultúránkban. A drogokkal ellentétben, amik viszont nagyon is meg vannak bélyegezve. Pedig nem volt ez mindig így: az ókori görög filozófusok számára például a romantikus szerelem jóval kisebb jelentőséggel bírt, mint az igaz barátság. Hogy az életünk nem lehet boldog anélkül, hogy megtalálnánk azt, akibe első látásra beleszeretünk, és akivel életünk végéig tartó házasságban fogunk élni – nos, ez az eszmény leginkább a 19. században került előtérbe.
Az „igaz szerelem” irodalom és művészet által táplált kultusza azóta is meghatározó maradt az európai ember számára. És ezért is nehéz elfogadnunk, hogy egy ilyen kultikusan, szinte szakrálisan tisztelt jelenségre, mint a szerelemre, úgy tekintsünk, mint ami bármilyen szempontból is párhuzamba állítható egy olyan mélységesen elítélt és erkölcstelennek tartott jelenséggel, mint a drogfüggőség.
A szerelemhez pozitív érzelmeket és tulajdonságokat társítunk, még akkor is, amikor gyökeresen felforgatja az életünket. És a szerelem valóban csodálatos dolog tud lenni. Különösen, ha beteljesül és kiteljesül, és átalakul egy tartós életszövetséggé.
De érdemes szembenézni a korlátaival is.
Ott van például az a hiedelem, hogy a szerelmes ember önfeláldozó. Mindent megtesz a szerelméért, magát háttérbe szorítva mindig csak a szeretett személy előnyét nézi. De valóban így van ez? Más perspektívából nézve a romantikus szerelem nagyon is önzővé, nárcisztikussá tudja tenni az embert.
A szeretett személyt kényszeres, birtokló módon szereti, akárcsak a drogfüggő a szert. Ha nem kapja meg az adagját, akkor egyenesen hisztérikussá válik. A szerelemben a „Te. Te. Te.” valójában sokszor inkább: „Én. Én. Én.”
A szerelemnek egy evolúción kell keresztülmennie ahhoz, hogy ez a kényszeres, önző elem háttérbe szoruljon (már ha sikerül). Az érett szerelem – ami a már huzamosabb ideig együtt lévő, harmóniában élő párokra jellemző – eltér a szerelemnek ettől a kezdeti szakaszától.
Judson Brewer neurológus kutató a függőségekről szóló könyvében leírja azokat a vizsgálatokat, amelyek összehasonlították a kapcsolatuk, szerelmük kezdeti, romantikusan lángoló szakaszában lévő emberek agyműködését a későbbi, érettebb fázisban lévő emberekével.
Az agy jutalmazó-rendszere mindkét csoportnál működésbe lépett, amikor a szeretett társra utaló ingerek érték az alanyt.
De a korai, romantikus szerelemben lángoló emberek agyának működésében volt egy nagy különbség: hiperaktív volt az agyuk azon területe (poszterior cinguláris kéreg, PCC), ami akkor lép működésbe, amikor saját magunkkal vagyunk elfoglalva. Ha például a közösségi médián olvasunk egy rólunk szóló kommentet, vagy feldob a Facebook egy régi képet rólunk: a PCC aktiválódik az agyunkban.
A kutatók azt találták, hogy minél rövidebb volt valakinek a kapcsolata, annál aktívabb volt a PCC, miközben a szerelmére gondolt. Míg minél hosszabb volt a kapcsolat, annál kevésbé volt aktív a PCC. Magyarul míg a romantikus szerelemben lángoló emberek intenzíven el vannak foglalva magukkal, addig az érettebb szerelemre ez kevésbé jellemző.
A szeretetnek a romantikus szerelmen kívüli formáira kevésbé jellemző ez az önző elem. Amikor anyák agyát vizsgálták meg, akkor azt tapasztalták, hogy a gyermekük iránti szeretet érzése nem jár együtt a PCC-nek azon hiperaktivitásával, mint a romantikus szerelmeseké.
És amikor a szerető kedvesség (metta) meditációt gyakorlók agyát szkennelték, akkor a PCC aktivitása kimondottan lecsökkent a hétköznapi tudatállapothoz képest. A meditációnak ez a formája ugyanis a nem kötődő, nem birtokló, minden élőlénnyel szembeni együttérzésre épül. A szeretetnek ez a formája bizonyára nem addiktív.
