Vannak dolgok, amikben irigylem a kisbabákat. Például abban, hogy bár gyorsan és őszintén kifejezik a kényelmetlenségek miatti ellenérzéseiket – de egyben elég könnyű őket megvigasztalni.
Amikor a kislányomat elvisszük oltásra, akkor tök jó kedve van. Egészen addig, amíg a doktornéni megszúrja. Akkor méltatlankodva felsír. De miután felvesszük és megdajkáljuk, gyorsan megnyugszik. És pár perc múlva teljesen elfelejti az egészet.
Hiányzik belőlük (tudom, tudom, majd megírják az okosok: ez majd változni fog) az, ami a mi felnőtt életünket gyakran megkeseríti: egyrészt az alakoskodás, másrészt pedig a kényszeres ragaszkodás a kényelmetlen élményhez. Mire is gondolok? Arra, hogy mi, felnőttek, többszörösen is szenvedünk a kellemetlenségek miatt.
Először akkor, amikor már előre várjuk a kényelmetlenséget.
„Na, már megint biztos dugó lesz a belvárosban, ott fogok rostokolni egy órát.”
„Tuti megint én fogom ki a rossz sort a pénztárnál.”
Másodszor akkor, amikor maga a kellemetlenség bekövetkezik.
Dugóba kerülsz. Hosszú a sorban állás. Valaki fellök, amikor leszállsz a villamosról.
Harmadszor akkor, amikor a kellemetlenség után még hosszasan puffogsz magadban.
„Ez is mindig velem történik meg.”
„Mekkora egy bunkó már, őt is jól fel kéne lökni.”
Egy nepáli sherpa (hegyi vezető) ezt úgy fogalmazta meg, hogy amikor vízhólyagos a lábujjad, akkor választhatsz, hogy egyszer szenvedsz tőle, vagy pedig háromszor. Először akkor, amikor már várakozol a fájdalomra, ami azzal jár, hogy előre lépsz. Másodszor akkor, amikor a lábujjad ténylegesen hozzányomódik a bakancshoz. És harmadszorra akkor, amikor ezen a fájdalmon bosszankodsz.
A Buddha ezt a nyílvessző hasonlattal írta le: a fájdalom olyan, mintha két nyílvesszőt lőnének ki rád. Az elsőt nem tudod elkerülni. De a másodikat igen. Ezt ugyanis saját magadnak okozod azzal, AHOGYAN reagálsz az első nyílvesszőre. És az emberi szenvedés (dukkha) elsősorban ebben a második, és nem az első nyílvesszőben rejlik.
A kényelmetlenség, a fájdalom az élet része. Hiba próbálsz megszabadulni tőle, pirulákkal vagy gyönyörök halmozásával, a külső kényelmetlenségi tényezők görcsös kiiktatásával. Lehet és kell is persze enyhíteni, de teljesen megszüntetni: illúzió. A dolgunk, ami nem kevés, az, hogy ne okozzunk magunknak több szenvedést a saját várakozásainkkal és reakcióinkkal.
