Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
Van egy szokásom. Sokak szerint rossz szokás és veszélyes. Mások oda vannak érte.
Vannak, akik szerint ez a rekreáció egy formája, szórakozás, amellyel kikapcsolódunk a hétköznapok zűrzavaros forgatagából és átéljük a felhőtlen örömöt és újra felfedezzük a gyermeki játékosságot. Egyesek szerint egyenesen gyógyító hatása van.
Mások a kockázatokat hangsúlyozzák és arra figyelmeztetnek, hogy ez a kis “kikapcsolódás” bizony függőseghez vezet, ami egy csomó ember életét tönkreteszi, nem beszélve a családjaikról. Káros lehet a testi és lelki épségre, sőt, akár bele is halhatunk. Tele van a sajtó azoknak a függőknek a történeteivel, akiket megölt a szenvedélyük. Másoknak sikerült megmenekülniük és leszokniuk, és könyvet írtak mások okulására.
Pár éve próbáltam ki. Először kicsit feszkóztam, de aztán a kíváncsiság legyőzte az ismeretlentől való félelmet. Sokat tanultam a nálam tapasztaltabbaktól, akik már régóta hódoltak ennek a szokásnak. Figyeltem, ők hogyan csinálják. Aztán egy idő után már én is úgy viselkedtem és beszéltem, mint ők. Először csak könnyebb dolgokat próbáltam ki, később már egyre keményebbeket.
“Oroszrulett,” mondják. És valóban, néha magam sem tudom megmagyarázni, miért is vállalom a kockázatot. Eddig megmaradtam a mértékletességnél, de látok magam körül olyanokat, akiken eluralkodott a szenvedély, és legszívesebben minden pénzüket erre költenék és minden percüket ezzel töltenék. Az ilyen emberek könnyen óvatlanná válnak, és nagy veszélyeknek teszik ki magukat.
Vannak persze módszerek, amelyekkel csökkenthetjük az ártalmakat. Megfelelő eszközökkel, megfelelő felkészültséggel és a környezet megfelelő megválasztásával maximalizálhatjuk az élvezetet és minimalizálhatjuk a kockázatokat. Én próbálom követni ezeket a szabályokat, és nem vállalni több kockázatot, mint ami feltétlen szükséges. De be kell vallanom, hogy voltam már olyan helyzetekben, amikor kevésen múlt, hogy nagyobb baj nem lett.
Végső soron mindannyian szokások és szenvedélyek hálójában éljük le az életünket. Keressük az új kihívásokat, tágítjuk a tudatunk határait. Ezzel nincs baj önmagában. De fontos, hogy eközben ne tévesszük szem elől, ami igazán fontos az életben.
Nincs ez másként az én szokásommal, a magashegyi túrázással sem.
Sárosi Péter
