A tagállamok inadekvát válaszai miatt a valós dekriminalizációs erőfeszítések még mindig hiányoznak Európában – vontuk le a konzekvenciát az EU következő drogstratégiájáról tartott, brüsszeli konferencián hallottakból.
Egészen a közelmúltig az EU mélyen megosztott volt az illegális drogok témájával kapcsolatban. Ugyanakkor az Európai Uniónak a „hatalom lágy megnyilvánulása” (soft power) típusú gyakorlata – ami főleg az információk megosztásán alapszik – megkerülhetetlen előnyökkel járt. Ennek köszönhetjük, hogy a szerhasználókra a büntetőjog helyett már inkább az egészségügy szemüvegén keresztül tekintünk.
A tilalmi hangnem még mindig uralja az EU következő drogstratégiájának kialakítását övező vitát, de az ártalomcsökkentés szerepe megkérdőjelezhetetlenül megnövekedett. A legfőbb kihívás annak elismerése, hogy pusztán az egészségügyi szempontokra összpontosítva nem foglalkozhatunk a probléma feketepiaci oldalával a kínálatcsökkentés keltette illúzión túl.
Közismert tény, hogy a politikusok utálnak drogpolitikai ügyekkel foglalkozni, amelyek a legtöbb társadalom számára alacsony fontosságú, költséges és megosztó kérdéseknek számítanak. Ha mégis ez van soron, sem az EU, sem a nemzeti politika nem erőlködik, hogy fontos lépéseket tegyen.
Ahogyan az EMCDDA vezető politikai tanácsadója, Danilo Ballotta megfogalmazta, mióta az EU drogmonitorozó ügynöksége megkezdte működését, a politikai retorika a droghasználók stigmatizációjától és junkie-nak minősítésétől odáig jutott, hogy ma már függőséggel élő emberekről beszélünk. A brüsszeli konferencián Ballotta a úgy fogalmazott: „a puszta tény, hogy a tagállamokhoz eljuttatunk egy olyan kérdőívet, amely a börtönökben végzett tűcsere programokra kérdez rá, hatást gyakorolhat a szabályozások módosításában”.
Brüsszel körülbelül másfél évtizede dobta be az enyhébb megítélés labdáját a játékba az EU szakértői tanácsadói ügynökség, az EMCDDA felállításával. Annak ellenére, hogy sem az ügynökségnek, sem az EU-nak nincs döntési joga a 27 tagállam politikájában, jelentős előnnyel járt az EMCDDA megalakítása, konkrétan az információ és a tudás megosztásával. A puszta tény, hogy az európai országokban a szerhasználók számára nyújtott szociális szolgáltatásokat rendszeresen monitorozzák, azzal a hatással jár, hogy a politikai egyensúly fokozatosan tolódik a szenvedélybetegeken alapuló, hiányos egészségügyi rendszerről az ártalomcsökkentésre épülő tudományos tényeken nyugvó megközelítés felé. Ez még arra a Svédországra is igaz, ami a kemény prohibicionista megközelítés hosszú történelméről híres.
Mindez szép és jó, de ha a nyers számokban gondolkodunk, 1,4 millió problémás európai droghasználót találunk (a lakosság 0,4%-a), míg 1,1 millióan keresnek kezelést. Utóbbiak közül 710 ezren vesznek részt szubsztitúciós terápiában – ami gyakorlatilag a fele azoknak, akiknek opiát szubsztitúciós programokra van szüksége. Az ártalomcsökkentés iránti igényt jól mutatja az alkalmazása nyomán történő HIV járvány csökkenése és a stabil túladagolási statisztikák.
Az Európai Bizottság mostanáig csak kínálat- és keresletcsökkentésről beszélt, az intézkedések szociális és egészségügyi szempontjai mellett – ami az új drogstratégia részét képezheti. Annak ellenére, hogy a kannabisz használatával kapcsolatos diskurzus hangneme globálisan változik, az EU következő drogstratégiája nem említi a marihuána dekriminalizációját és nem szólít tényalapú vitára a területen.
Az EU 80,5 millió polgára próbálta ki a kannabiszt és közülük 3 millió használja napi rendszerességgel. Csak az elmúlt másfél évben 1,5 millió fiatal használt ecstasyt és körülbelül ugyanennyien fogyasztottak amfetamint. Az EU lakosságának 6,4%-a szippantott kokaint legalább egyszer és körülbelül 50 millió tű talál gazdát a tűcsere programokban. Ennek ellenére az európai politikusok továbbra is tagadják a tényt, hogy valamit kellene kezdeni a drogok feketepiacával.
Michael Roudaut, az Európai Bizottság Belügyi Igazgatóságának tagja egy vitában azt állította, hogy az illegális drogpiac éves szinten 70 milliárd eurót érő üzlet és a legtöbb európai pénzmosási ügy is a drogokhoz kapcsolódik. Roudaut hozzátette, hogy csak Franciaországban körülbelül 100000 utcai díler ténykedik, akik átlagosan havi 6400 eurót tesznek zsebre. Tényleg elhisszük, hogy kívánatos ezt az összeget a feketegazdaságban hagyni és ezzel további muníciót adni a globális terrorizmusnak és a közbiztonság leépítésének? Ezek radikális kérdéseknek hangzanak, melyek távol állnak az európai politikai realitásoktól, de úgy tűnik számomra, hogy létezik egy sokkal pragmatikusabb megközelítés, amelyet fel kéne tárni – egy megközelítés, ami jogilag nem oszthatja meg Európát annyira, mint manapság a legalizáció kérdése.
A központi ügy az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása. A dekriminalizáció támogatói egyre nagyobb számban alapozzák érveiket az emberi jogi alapelvekre. Hogyan lehetséges, hogy az EU, ami hosszú ideje az emberi jogok lelkes védelmezője, még mindig engedi tagállamai polgárainak, hogy a fogyasztott szubsztanciák alapján diszkriminálja a polgárait? Szégyen, hogy a 21. században az emberi jogok leghangosabb képviselői továbbra is engedélyezik, hogy emberek kerüljenek rács mögé azért, mert az alkoholtól és a nikotintól eltérő szert választottak! Fel lehet tenni a kérdést, hogy mi a helyzet a legjobb egészséggondozás igénybevételéhez való jogunkkal, vagy a szabadidős tevékenységünk megválasztásához való jogunkkal? Hogyan kényszerítheti egy felvilágosult közösség a polgáraira, hogy egyes pszichoaktív szereket – a kockázatelemzések szerint jóformán épp a legnagyobb egészségügyi és társadalmi ártalmakkal bírókat – előnyben részesítsen másokkal szemben?
Az EU politikájában tapasztaltak nagyon jól tudják, hogy ezeket a kérdéseket leginkább a tagállamok kormányai számára kell feltenni, minthogy minden jogi procedúra végén ők hozzák meg a döntést az Európai Tanácsban. Az Európai Bizottságnak nem lenne szabad a népszerűség alapján válogatnia az ügyek között; ő definíció szerint a „uniós alaszerződés őre” és ennek megfelelően kell cselekednie. Ugyanez igaz az Európai Parlamentre: a tagoknak Európa demokratikus törvényességének képviselőiként kötelességük a viták közepette azért küzdeniük, hogy Európát egy befogadó közösséggé tegyék.
Az Európai Uniónak alkalmazkodnia kell polgárai elvárásaihoz. A Miniszterek Tanácsának az Európai Parlamenttel és az Európai Bizottsággal vállvetve azon kell dolgoznia, hogy biztosítsa a tisztességes bánásmódot, és hogy megvédje a jogait azon többnyire problémamentes, rekreációs droghasználók tízmillióinak, akik hasznos és produktív tagjai az 500 milliós közösségünknek.
Folk György/Brüsszel
Fordította: Kardos Tamás
