Hallottátok már a pasas történetét, aki elvitte megigazíttatni az öltönyét a híres szabóhoz, Zumbach-hoz?

Miután a szabó ráadta az átalakított öltönyt, az illető kényelmetlenül feszengett a tükör előtt: „Zumbach úr, nem gondolja, hogy ennek a zakónak az ujja túl rövid? Meg tudná hosszabbítani?”

„A zakó ujja nem rövid, az Ön karja túl hosszú,” felelte Zumbach. „Húzza vissza kicsit a karját a zakóban, és meglátja, a zakó tökéletesen illeszkedik!”

A férfi visszahúzta a karját, de erre meg a zakó gallérja csúszott el.

„A gallér több centivel a nyakam fölé nyúlik,” panaszkodott a vevő.
„Semmi baj a gallérral, az Ön nyaka az, ami túl hosszú. Húzza vissza kicsit a nyakát, és meglátja, tökéletesen magára illik!”

Mikor a vásárló visszahúzta a nyakát, ekkor meg az ülepénél húzódott a zakó túl magasra – Zumbach természetesen azt javasolta neki, hogy húzza vissza az ülepét. Ekkor viszont a nadrág mutatkozott túl rövidnek. „Semmi baj a nadrággal,” biztosította Zumbach. „Csak egy kicsit be kell hajlítania a térdét, és meglátja, máris tökéletesen illeszkedik!”

Végül a vásárló teljesen eltorzult pózban hagyta el a szabó üzletét az új öltönyében. Később a buszmegállóban összefutott egy emberel, aki elismerően nézett rajta végig:
„Micsoda csodálatos öltöny! Lefogadom, hogy Zumbach, a szabó készítette Önnek!”

„Igen, de honnan találta ki?” – kérdezte meglepetten a férfi.

„Mivel csak egy ilyen brilliáns szabó képes öltönyt varrni egy ilyen torz testre, mint az Öné,” felelte az ember.

A társadalom, amiben élünk, gyakran támaszt torz elvárásokat velünk szemben. Elhiteti velünk, hogy velünk van baj, ha nem tudunk ezekhez alkalmazkodni. Elhiteti velünk, hogy az a természetes, ha természetellenes pózokba vágjuk magunkat. Hogy az a „normális”, ha kényelmetlenül feszengünk azokban a szerepekben, amiket magunkra erőltetünk, hogy másoknak tessünk.

Vajon hány szülő, tanár, edző, pap, segítő és önjelölt guru játssza körülöttünk Zumbach, a szabó szerepét? Szégyent keltenek bennünk és bemesélik, hogy selejtesek vagyunk, nem vagyunk szerethetők és kudarcra vagyunk ítélve. És ha az ő módszerük nem működik, akkor bizonyára bennünk van a hiba.

És hány olyan ember jár körülöttünk, saját maga torz karikatúrájaként, mesterségesen magára erőltetett mosollyal – különféle fogyókúrák, életmód-guruk és spiri irányzatok követői, megtértek és bűnbánók, szekták tagjai, személyiséget javító „terápiák” elvégzői – akik Zumbach vásárlójához hasonlóan elhiszik, hogy csak akkor lehetnek szerethető emberek, ha megtagadják azt, akik?