Vendégszerzőnk, Én+te+ö=gén (Daath.hu) nekrológja a legendás vegyészről, aki amellett, hogy több száz saját maga alkotta „dizájner droggal” végzett önkísérletet, sokat tett a mértékletes szerhasználati kultúra alapjainak megteremtéséért is
Három hete röppent fel a hír arról, hogy Alexander „Sasha” Shulgin vélhetőleg utolsó napjait tölti ebben a téridő-dimenzióban. A hír közreadója Sasha felesége, Ann Shulgin volt, aki a szokványos nyugatias halál-tabusítás helyett egy szeretetteli, közösségileg megosztott spirituális folyamattá tette a végül június 2-án bekövetkezett történést. E közösség számára Sasha többet jelentett, mint csupán egy kollégát, vegyészt, vagy drogcelebet. Az „Ecstasy keresztapjáról” – bár ő maga nem kedvelte ezt a bulvármédia által ráaggatott titulust – mégis leginkább ez utóbbi minőségében emlékeztek meg a fősodratú média életrajzai és nekrológjai, többek között a BBC, a The Guardian, és a New York Times. Személyesebb hangvételű megemlékezéseket pedig az Erowid, a Timothy Leary archívum, a Scientific American, a MAPS kutatótársaság, a UC Berkeley egyetem, és természetesen Shulginék hivatalos honlapja a Shulginresearch.org közölt. A hazai oldalak közül a Magyar Pszichedelikus Közösség (Daath.hu) saját témakört nyitott Sasha emlékére. Jómagamnak először egy 2004-es angliai pszichedelikus konferencián Bathban, utána 2006-ban Albert Hofmann 100-éves szülinapi szimpóziumán Bázelben, valamint a MAPS 2010-es kaliforniai konferencián San Joseban volt szerencsém megtapasztalni Shulginék kedves jelenlétét. Ebben a cikkben tehát – a pszichedelikus téma egyik hazai szakértőjeként és a nemzetközi pszichedelikus közösség egyik tagjaként – néhány személyes élményt, benyomást és gondolatot szeretnék megosztani Shulgin apó életére és munkásságára emlékezésképpen. A cikkben szereplő „exkluzív” fotók a saját archívumomból származnak; Shulginék bázeli konferenciafotóját Dr.Ujváry István készítette és bocsátotta rendelkezésre.
Sasha első látásra (Exploring Consciousness konferencia, Bath, Anglia, 2004.június).
Az életrajzi tényeket a Wikipédia szócikke pontosan összefoglalja: Harvard egyetemi vegyészeti tanulmányok, rövid haditengerészeti szolgálat, majd rovarirtók kutatása a Dow vegyipari cégnél. Az 50-es évek végén – a beat-nemzedék és Huxley idején – saját meszkalinélmény hatására Shulgin érdeklődése a kémiához kapcsolódó pszichofarmakológia irányába fordult. Miután kísérletezési szabadságát megfelelően bebiztosította egyrészt a Dow részére szabadalmaztatott találmányaival, másrészt a DEA-tól (Drug Enforcement Agency, az USA kábítószer-ellenőrzési hivatala) szerzett széleskörű kábítószer-kutatási engedéllyel, Sasha önálló kutatóként a kertje végében épített „sufnilaborban” folytatta egyedülállóan specifikus vegyészkedését. Érdeklődése hamarosan a fenetilaminokra és triptaminokra irányult (az emberi szervezetben előforduló neurotranszmitterek közül a dopamin, az adrenalin és a noradrenalin a fenetilaminvázas vegyületek közé, míg a szerotonin a triptaminvázas vegyületek közé tartozik). Szerves vegyészként Sashát e két váz kémiai manipulációja érdekelte: atomok és funkcionális csoportok hozzáadásával és cserélgetésével egyre több új szert szintetizált. Az új vegyületek tehát kifejezetten „dizájner drogok” voltak, hiszen tudatosan tervezett szerkezeti változtatások eredményeképpen jöttek létre. Három évtizednyi munkássága eredményeképpen Shulgin összesen 179 fenetilamin és 55 triptamin szintézisét foglalta össze PiHKAL és TiHKAL mozaikszó-című két könyvében, melyek a 90-es évek elején-közepén jelentek meg (és melyeket e sorok írójának akkori „pszichedelikus mentora” által már azokban az években sikerült először kézbe vennie!).
Dr.Alexander Shulgin és Dr.Ujváry István vegyészi eszmecsere közben (LSD-szimpózium Albert Hofmann 100-éves születésnapján, Bázel, Svájc, 2006.január).
Shulgin doktor egyediségét és hírnevét azonban nem pusztán páratlan szintézis-szaktudása adta. Pszichofarmakológiai érdeklődése és tudósi mivolta arra motiválta, hogy az általa szintetizált vegyületeket egyenként „végigkóstolja”, ezáltal esetleges pszichoaktív hatásaikról meggyőződhessen. A vegyületek struktúrájából ugyanis nem lehet teljes mértékben kikövetkeztetni azok aktivitását – még azt sem, hogy vajon bírnak-e egyáltalán pszichoaktív hatásokkal, illetve amennyiben igen, akkor ezt milyen adagolásban teszik? A pszichoaktív hatások nagyban függnek a vegyület méretétől, az oldalláncok hosszától, az esetleges halogénezéstől, a polaritástól, stb., melyek nagyban befolyásolják a vér-agy gáton történő átjutást, az enzimatikus lebontódást, a receptorokra kapcsolódás mértékét, és így tovább. A két *iHKAL-könyvet olvasva elképesztő, hogy Sasha mennyire rendkívüli óvatossággal és szisztematikusan végezte ezres nagyságrendű önkísérleteit a több száz stimuláns és hallucinogén hatású vegyülettel. Először természetesen csakis saját magán, majd Ann-nel együtt, ezután pedig – az általuk már kitapasztalt dózisok és hatások tudomásában – 8-10 pszichonauta-lelkületű ismerős is megkóstolhatta a „finomabbnál finomabb” újdonságokat. Bár az önkísérletezés módszere furcsának hangozhat a modern, apró részletekbe menően beszabályozott tudományos szférában, de kisebb tudománytörténeti utánajárással kiderül, hogy az önkísérletezések meglepően sok forradalmi és úttörő felfedezéshez vezettek mind az orvostudományban, mind az alap természettudományokban. Emlékeznünk kell azonban a szólásra, mely szerint: „Vannak öreg tudósok, és vannak bátor tudósok, de kevés az öreg és bátor tudós.” Az utókor szerencséjére Alexander Shulgin – hatalmas szaktudásából eredő tájékozott kockázatvállalásának köszönhetően – a közös halmaz kevésszámú tudósai közé tartozhatott.
Ann és Sasha az LSD-szimpózium panelbeszélgetésén (Bázel, Svájc, 2006.január, fotó: Dr.Ujváry István).
Az MDMA-val Shulgin a 60-as évek közepén találkozott össze. A közszájon forgó tévhitet még egyszer korrigálva: az MDMA-t nem Shulgin találta fel, hanem csupán a kapcsolódó szakirodalmat kutatva talált rá erre az 50 évvel korábban szabadalmaztatott, majd gyakorlatilag elfeledett vegyületre. Bár Sasha ekkor kidolgozott egy új MDMA-szintéziseljárást, de akkortájt még nem próbálta ki saját magán a szert. Az időközben marginálisan elterjedt vegyület személyes megtapasztalására csak 10 évvel később, a diákjaitól hallott pozitív élménybeszámolók hatására került sor. Önkísérletei után a szakirodalomban (Dr. David Nichols társszerzővel) legelsőként publikált az MDMA pszichoaktív hatásairól egy 1978-as konferenciakötetben. Az úttörő cikk szerint az MDMA „könnyen irányítható módosult tudatállapotot vált ki, érzelmi és érzéki felhangokkal”, és hatásaiban marihuánához, hallucinációs komponens nélküli pszilocibinhez, vagy alacsony dózisú MDA-hoz hasonlítható. Shulgin érdemeként tartják számon, hogy az „univerzális szeretet vegyülete” egy közeli ismerőse révén nemsokára bekerült a pszichoterápiába, ezáltal utat nyitva a szer gyógyászati alkalmazásához. Ugyanakkor az USA-beli szabad vállalkozói közegben nem túl meglepő módon a legális MDMA berobbant az éjszakai klubokba is. A meglepő viszont az, hogy ez a berobbanás egy igencsak vállalkozó szellemű texasi katolikus pap, Michael Clegg révén történt, aki a máig jól csengő „Ecstasy” márkanév kitalálása mellett irdatlan profitra tett szert a becslések szerint havi félmillió(!) tabletta terjesztésével.
Shulgin és Nichols 1978-as publikációja az MDMA pszichoaktív hatásairól, a könyv eredeti kiadásában.
Az MDMA felívelése egészen 1984-ig töretlen volt, de az újonnan megjelent szer – vagy a túl sok mosolygó ember? – ekkor már szemet szúrt a DEA hivatalának. A szert övező hatalmas média-popularizáció pedig végleg betett a legalitásnak: az MDMA a következő évben ideiglenesen, 1988-tól pedig véglegesen felkerült az USA legszigorúbb, egyes számú kábítószerjegyzékére. A DEA nem nézte jó szemmel a Shulgin által írt és kiadott fenetilamin-„szakácskönyvet” sem, és egy váratlan kommandó-jellegű adminisztratív laborellenőrzéssel sikerült is többtízezer dolláros bírságot kiszabniuk rá, valamint visszavonni kábítószer-engedélyét. A pénzbírság egyik fő oka az volt, hogy a laborban olyan drogmintákat is találtak, amiket ismeretlenek postáztak Sashának a hatóanyag beazonosítását kérve. A „jó tett helyébe jót várj” azonban kivédhetetlen volt: a nemzetközi pszichedelikus közösség (Shulgin tiltakozása ellenére) kampányba fogott, és önkéntes adományokból összedobta a bírság és jogi költségek összegének javarészét! Ez a történés is jól szemlélteti azt a hálát és rajongást, amivel az MDMA hatásait megtapasztaló szerfogyasztói tábor fordult Sasha irányába. Az MDMA komolyabb hozzáállású kipróbálói vélhetőleg már egyetlen alkalom után meggyőződtek arról, hogy a szer óriási gyógyászati potenciállal rendelkezhet a farmakológiailag megtámogatott pszichoterápia szakterületén. A ma már közel 30 évvel ezelőtti betiltással egyidejűleg létrehozott MAPS (Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies) civil szervezet az MDMA gyógyszerként történő alkalmazását tűzte ki elsődleges céljául. A korábbi kutatások Svájcban és Spanyolországban már sikeresen befejeződtek, a jelenlegi kísérletek a poszttraumatikus stressz zavar kezelésére irányulnak és többek között Kanadában (Feldmár András közreműködésével), Izraelben, valamint az USA-ban háborús veteránokon folytatódnak.
Utolsó műve, a fenetilaminokat összefoglaló 800-oldalas „The Shulgin Index (Vol I.)”, itt még csak kézirat formájában (San Jose, CA, USA, 2010.április).
Dr. Shulgin azonban nem is csupán vegyészi bravúrjai és az MDMA újrafelfedezése miatt ment legendaszámba már életében is. Óriási szaktudása mellett közkedvelt karakteréhez hozzájárult rendkívül szimpatikus kisugárzása és tudásátadási készsége is. A pszichedelikumok kutatásával és alkalmazási lehetőségeivel foglalkozó nemzetközi konferenciákon a Shulgin-pár mindenki szeretett nagyszüleiként tipegett kézen fogva ide-oda — Sasha általában színes mintás bő ingeiről jól felismerhetően. Előadásaik és a közönségkérdések után hosszú sorok kígyóztak a témáik iránt érdeklődő, személyes kérdéseket feltevő – és vélhetőleg „tuti tippekre” szomjazó – hallgatóságból. Lényeges kiemelni, hogy a körülrajongás ellenére Shulginék mindvégig megőrizték józan emberi viselkedésüket. A pszichedelikus közeg ugyanis hajlamos bizonyos körülmények között a szubkulturális sztárcsinálásra, saját ikonjai és celebjei kissé erőltetett létrehozására, a kritikátlan ezotériára, és a spirituális csapdákra. Erre példaképpen szolgál a bázeli Hofmann-szülinap egyik zsenáns jelenete, amikor is egy tudatmódosult fiatalember térdre esve szorongatta és csókolgatta a helyszínre érkező 100-éves Albert apó kezét. Márpedig ha valaki, akkor éppen, hogy Hofmann volt a legtávolabb az önmagát mások által isteníteni vágyó egós jellemvonásoktól: egy korábbi évszázad végtelenül szerény, alázatos, vallásos, két lábbal (plusz két bottal) a földön járó karakterét testesítette meg. A szószerinti ikonlétrehozási folyamatot pedig az egyébiránt zseniálisan egyedi látomásművész Alex Grey példázza, aki egy színekben gazdag anatómiai-energetikai Hofmann-portré (2006) megfestése és odaajándékozása után némileg ugyanazokat az ötleteket és stílusjegyeket reciklálva festette meg és ajándékozta oda a Shulgin-házaspár portréját (2010). (Ezeket a még kopipésztebbnek tűnő Stanislav Grof portré (2011) követte – bár közben volt egy kakukktojás „stars-and-stripes” giccsoid Barack Obama portré is…)
Alex Grey portréja a Shulgin-házaspárról, hivatalos átadási ünnepség a MAPS-konferencián (San Jose, CA, USA, 2010.április).
Shulginék józansága a drogfogyasztás tekintetében is megállja a helyét. Ann Shulgin több előadásában is kiemelte, hogy az MDMA fogyasztási alkalmai között legalább 3‑hónapos szüneteket ajánl. Erre saját tapasztalatai alapján, könyvírási projektje során jött rá: a stimulált és érzelmileg nyitott állapot túlzott ismételgetése, az MDMA minden egyéb előnyének elismerése mellett, sajnos nem segítette elő az ilyesfajta típusú gyakorlati munkavégzést. Megjegyzendő, hogy Shulginék igencsak távol álltak attól a rekreációs Ecstasy-kultúrától is, amely az USA-ban a 80-as évek klubkultúrájának, Európában pedig a 90-es évek rave-kultúrájának vált szerves részévé. Egyértelműen elismerendő azonban, hogy az MDMA valóban forradalmasította az elektronikus tánczenei kultúrát, rétegtől fősodorig, azzal elválaszthatatlanul összekapcsolódva. Az Ecstasy empatogén (empátiát fokozó) és entaktogén (érintési élményt fokozó), de ugyanakkor stimuláns hatásai ideális táncdroggá tették a szert. A hétvégenként ismétlődő, alkalmanként több tablettát esetleg egyéb stimulánsok mellett használók egy részénél azonban óhatatlanul jelentkezhetnek mellékhatások, de legalábbis az élmény kikopása várható. Az MDMA-t valaha kipróbálók nagy része egyetért abban, hogy semmi sem hasonlítható az első igazi tabletta okozta élményhez. Ez a jelenség viszonylag egyszerűen magyarázható pszichológiailag: az újdonságérzés nem ismételhető. A droghasználati szet és szetting rendszeres ismételgetése (pl. hetente ugyanarra a szórakozóhelyre járva, ugyanazokkal az ismerősökkel, ugyanazokra a zenékre táncolva, ugyanazokkal a drogokkal) egyszerűen kiüresíti az élményt, és pár hónap elteltével már egyetlen megkülönböztethetetlen élménymasszává folynak össze a történések. A drogélmény túlzottan sűrű ismételgetésének hátrányai mellett Shulginék aktívan kiemelték az élményfeldolgozásra szánt idő és az önismeret fontosságát is.
Az egyik MAPS-konferenciavendég Yashpal színes szimbólumokat mutatva beszélget Sashával (San Jose, CA, USA, 2010.április).
A szinte végig testi-lelki egészségben leélt 88 életévével Alexander Shulgin erősen rácáfol a „már fél Eksztázis-tablettától is meg lehet halni” típusú drogtájékoztató füzetkék hitelességére. Egyértelmű, hogy a világtörténelem során Sashán kívül még soha senki sem próbált ki ilyen sokfajta drogot ennyi alkalommal. Sasha állapota csak 80-on felül kezdett romlani: szervezetét az utolsó hat évben szívműtét, fia halála, sztrók, lábbőrátültetés, demencia, és végül májrák gyengítette meg. Ezekből pedig igencsak nehéz naugyézva általánosítani korábbi droghasználattal összefüggő halálozási okot, pláne ilyen idős korban… Bár Shulgin kortársai közül vegyészkollégája és szerzőtársa, Dave Nichols – aki maga is jó néhány nálunk is C-listázott új pszichoaktív anyag atyja – nemrég nyugdíjba vonult, de azóta is aktívan és egyetemétől szabad kezeket kapva kutatja a szalvinorin-analógokat. A dizájner kannabinoidok területén pedig több nagy név is letett már több száz új vegyületet a vegytudomány asztalára: a JWH-széria John W. Huffman, az AM-széria pedig Alexandros Makriyannis nevéhez fűződik (mindkét vegyészprofesszor már 80 éves kor körül jár). Shulgin szellemi hagyatéka tehát kétségtelenül tovább él, újabb ás újabb vegyészeket inspirálva a szisztematikus pszichonauta-farmakológiára. A nevét viselő négyfokozatú „Shulgin Rating Scale” gyakran jelenik meg az underground önkísérletező fórumok élménybeszámolóiban „+”-tól „++++”-ig értékelve a szerek okozta tudatmódosulás minőségét. Az Ecstasy-hagyományőrző kultúraktivisták számára ajánlható a – kézzel felrajzolt vegyi képletekre utaló – „Dirty Pictures” című másfél órás Shulgin-életrajzi dokumentumfilm (honlap, IMDb, YouTube), valamint olvasmányként Nicholas Saunders: E for Ecstasy című könyve.
Sasha a filmvásznon: a „Dirty Pictures” dokumentumfilm vetítése a MAPS-konferencián (San Jose, CA, USA, 2010.április).
Én+te+ö=gén <enteogen@daath.hu>
