Folytatódik a Nagy Menetelés a drogmentes világ felé: Kína ismét 20 ember kivégzésével ünnepelt…
Az ENSZ drogellenes irodájának (UNODC) igazgatója, Antonio Maria Costa a drogellenes világnap alkalmából sajtótájékoztatót tartott, ahol kijelentette: “a drogfogyasztóknak orvosi segítségre és nem büntetőjogi szankciókra van szüksége”. Minő humánus kijelentés. Kár, hogy éppolyan butaság, mint az SZDSZ azon félresikerült és később vissza is vont reklámszlogenje, amely szerint a spangli nem a rendőrre, hanem az orvosi rendelőre tartozik. Vajon miért tartozna bárkire, ha egy felnőtt ember otthon elszív egy spanglit? Az új jelszó, miszerint a kriminalizálás helyett medikalizálni kell, magyarul ne bűnözőként, hanem betegként tekintsünk a droghasználókra, valójában éppolyan sötét jövőképet vázol fel előttünk, mint amilyen a jelen. A betegség-modellen alapuló stigma gyakran még rosszabb, mint a büntetőjogi: az utóbbi legalább elismeri, hogy a cselekmény elkövetője szabad akaratából cselekszik. Ha viszont rásütik, hogy beteg és áldozat, azzal gyakorlatilag megfosztják a szabad választás képességétől, és tőle független biológiai erők játékszerévé alacsonyítják, aki képtelen dönteni a saját életéről. Ez pedig gyakorlatilag igazolhat minden kényszerítő eszközt vele szemben.
Nem mintha nem lennének olyan drogfogyasztók, akik elvesztik a kontrollt a saját életük felett – ez azonban nem jelöl szükségszerűséget, mint ahogy az alkohol esetében sem. Sajnos addig, amíg a drogfogyasztás hétköznapjaira nem derül fény, amíg a sikeres, társadalomba jól integrált drogfogyasztók nem mutatják meg nyilvánosan is az arcukat, esély sincs rá, hogy ezek az előítéletek és sztereotípiák elháruljanak. A drogellenes világnap alkalmából például felhívott a Duna Tv riportere, aki azt kérdezte, nem tudok-e neki egy olyan drogfogyasztót felhajtani, aki nyilatkozna a kamerának arról, micsoda szörnyűségeken ment át, mert hát az olyan “hiteles”. Ha azt mondtam volna neki, hogy bemutatom az egyik olyan barátomnak, aki naponta szív füvet, de egyébként boldog családapa és a társadalom hasznos tagja, akkor valószínűleg csalódottan visszautasított volna: ez nem hiteles. A közvéleménynek az a hiteles, ha a drogfogyasztó látványosan szenved, ha megjárja a poklot, hogy aztán megtisztulva emelkedjen ki és vallja és tagadja meg bűneit.
Jellemző a Népszabadság cikke is, amely szerint “javul a droghelyzet Magyarországon”. A szerző ezt a következtetést abból vonja le, hogy “2001 és 2003 közt folyamatosan nőtt azok aránya, akik kipróbáltak valamilyen tiltott szert, 2003 és 2007 között a folyamat megállt”. Magyarul a droghelyzet attól javul vagy romlik, hogy hányan próbálnak ki drogokat. Vajon az alkoholhelyzet romlása vagy javulása mennyiben függ attól, hogy miként alakult azon emberek száma, akik legalább egy korty alkoholt ittak már életükben? Nonszensz. Ami számít, az, hogy hány nagyivó és alkoholista van, hány közlekedési balesetet követnek el részeg sofőrök, vagy éppen hányan halnak meg alkoholmérgezésben, májzsugorodásban és nyelőcsőrákban. A “kábítószer-helyzet” (brrr… önmagában is elég sematikus és buta kifejezés) alakulásának mérésére is lennének jóval hivatottabb adatok: hányan válnak függővé és ezek közül hányan jutnak be kezelésbe, hányan fertőzödnek meg hepatitis vagy HIV vírussal, hányan halnak meg drogtúladagolásban, mennyi erőszak és korrupció tapad a drogkereskedelemhez? Mindezekről persze nem igazán beszél a sajtó, megelégszik a felszín félrevezető kapargatásával. A statisztika, amelynek az a célja, hogy a valóság mélyebb megismeréséhez vezessen el minket, gyakran így válik a valóságtól való elrugaszkodás eszközévé.
Globális szinten sincs ez másként. Az ENSZ például azt ünnepli, hogy idén sikerült megállítani az ópium és kokain termelésének évek óta meredek növekedését – mintha ez azt bizonyítaná, milyen sikeres a nemzetközi drogkontroll-rendszer. Pedig sokkal inkább természetes piaci fluktuációkról van itt szó, és nem pedig arról, hogy a nemzetközi közösség győzelmet aratott volna a drogellenes háborúban. A hivatalos sajtóközlemények persze már nem szólnak arról, hogy Afganisztánban az ópium-termesztés annak ellenére csökkent, hogy kevesebb mákültetvényt sikerült kiirtani, mint az előző években – amikor az ópium-termelés annak ellenére nőtt, hogy az irtóhadjáratok intenzívebbek lettek! A részletes ENSZ jelentésben megtaláljuk a csökkenés okát is, amelynek valószínűleg a növekvő gabonaárakhoz volt köze, amelynek köszönhetően több farmer kezdett el élelmiszer-növényeket termeszteni.
Hasonló a helyzet a kolumbiai koka-termesztés csökkenésével is: erről a latin-amerikai drogpolitika egyik kitűnő szakértőjét, Sanho Treet, a washingtoni Institute for Policy Studies munkatársát kérdeztem meg (Kolumbiáról készített filmje megtekinthető itt). Ő elmondta, hogy a kolumbiai farmerek az elmúlt évben egy pénzmosó piramis-játékba fektették be a pénzüket, amelyet egy DMG nevű cég népszerűsített a koka-termesztésről ismert Putumayo tartomány farmerei körében. “Fektesd be nálunk a pénzed, és 30 napon belül akár 100%-os kamattal fizetjük vissza neked” – hirdette a cég. Nem csoda, hogy számos, eddig koka-termesztésből élő farmer döntött úgy, hogy inkább erre fordítja a pénzét. A DMG tulajdonosát, David Murcia Guzmánt azonban nemrégen letartóztatta a rendőrség, a DMG vagyonát pedig zárolták, mivel kiderült, hogy az egész vállalkozás arról szólt, hogy fehérre mossa a bűnszervezetek pénzét. A legutóbbi hírek szerint a kolumbiai farmerek most újra buzgó koka-ültetésbe fogtak, hogy elkerüljék a csődöt: sokan ugyanis bankhitelt is felvettek, hogy a DMG-be fektessék be. Egyébként jellemző az is, hogy miközben Kolumbiában csökkent a koka-termesztés, Peruban és Bolíviában nőtt: már nem először játszódik le ez a folyamat, amit léggömb-effektusnak neveznek. Mivel a kereslet állandó, a kiesett kínálatot mindig újabb pótolja be. Na ennyit a dicsőséges győzelemről a drogháborúban…
Costa persze kétségbesetten próbálja sikerként feltüntetni a kudarcot is, hiszen az állása és a karrierje függ ettől. A sajtótájékoztatón ismét dühödten kikelt a legalizáció ellen, amely szerinte “történelmi hiba” lenne. Sőt, a hivatalos ENSZ drogjelentés előszavát is annak szentelték, hogy megcáfolják a legalizációt támogató érveket. Hát mit mondjak, elég gyengén sikerült a cáfolás, gyakorlatilag elismételték mindazokat az ellenérveket, amiket a reformpárti szerveztek már százszorosan leromboltak az elmúlt évtizedekben. Így például Costáék szerint etikáltan az érv, amely szerint a legális szabályozással kivennénk a bűnözők kezéből a drogpiacot és annak jövedelmét az állam megadóztathatná. Mintha az nagyon etikus lenne, hogy jelenleg erőszakos bűnözőkre bízzuk, hogy az utcákon osszák el a drogokat és adómentes jövedelemre tegyenek ebből szert! Mintha etikus lenne, hogy kitesszük a fogyasztókat a mérgezés, a szennyezett szerek kockázatának, ha kiszolgáltatjuk őket a bűnszervezeteknek és bűnözői életformára késztetjük a függőket, hogy a napi adagjukat képesek legyenek előteremteni. Mintha az etikus lenne, hogy Oroszországban és egyes ázsiai országokban ebben a pillanatban is droghasználók tömegei fertőződnek meg HIV vírussal vagy halnak meg túladagolásban az ENSZ által erőltetett szigorú büntetőpolitika miatt, vagy hogy Kína idén a drogellenes világnap alkalmából legalább 20 embert végzett ki kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények elkövetése miatt.
Cinikus az is, amikor azt írják: a legális kontroll-mechanizmusokat kizárólag a fejlett országok lennének képesek megvalósítani, a fejletlen országok nem. Valójában ez éppen a drogtilalmi mechanizmusokra igaz, amelyek következtében például a világ lakosságának 80%-a képtelen hozzáférni legális fájdalomcsillapító gyógyszerekhez, és amelynek következtében egyes fejlődő országokban a drogpolitika olyan szelektív brutalitásban nyilvánul meg, mint például a függők legyilkolása vagy munkatáborba kényszerítése. A legális szabályozás sokkal kevesebb ártalommal járna, mint a mostani drogtilalom, mert lehetővé tenné, hogy az egyes országok, régiók a helyi sajátosságoknak, igényeknek megfelelő regulációt vezessenek be, és nem kényszerítene rájuk egy uniformizált, rugalmatlan sémát.
Az mindenesetre biztató, hogy a jelentés ilyen részletesen foglalkozik a legalizáció kérdésével, hiszen mutatja, hogy a bürokraták, akiknek a megélhetése a drogtilalomtól függ, ma már reális esélyét látják annak, hogy egyes országok vezetői kiállnak a sorból és a legális szabályozás mellett döntenek. Valóban, a drogtilalom szülőhazájában, az Egyesült Államokban történelmi mélyponton van a prohibíció társadalmi támogatottsága. A nemzetközi porondon pedig sosem volt még ennyire kevésbé egységes az Egyesült Nemzetek a drogpolitika területén, mint most. Ezt jelezte a legutóbbi magas szintű ENSZ találkozó Bécsben, ahol egyes európai és latin-amerikai országok gyakorlatilag fellázadtak az USA és szövetségesei által évtizedek óta erőltetett irányvonal ellen, és kiálltak az ártalomcsökkentés mellett. Costa jogosan érezheti veszélyben a trónját.
Sárosi Péter