Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Az elménk olyan, mint egy kert. Ha jól gondozott, akkor ellenállóbb a kockázatos ingerekkel szemben. Ha nem, akkor viszont ugyanazok a gyönyörök akár pusztítókká válhatnak számára, amelyek egy másik elmére csupán ösztönzően hatnak.
Hieronymus Bosch az egyik kedvenc festőművészem. A gyönyörök kertje című festménye már kamaszkoromban megigézett. Egyrészt a képzelőerejének szuggesztív ereje, ami fantasztikus részletgazdagsággal ábrázol álomszerű lényeket és jeleneteket. Másrészt az allegórikus jelentések rétegei, amelyeket hagymahéjjaként hánthatunk le a képeiről. Mert ugye ez a festmény például ábrázolhat biblikus jeleneteket, a világegyetemet mint makrokozmoszt, de ábrázolhatja az emberi lelket is, és annak mikrokozmikus, tudatos és tudattalan történéseit. Mind a külső, mind a belső világunkban benne rejlik a lehetőség, hogy álom legyen – vagy rémálom. A földi gyönyörök és élvezetek ambivalenciája (ellentmondásossága) mennyei vagy pokoli élményeket idézhet elő.
Az agyunk is kerthez hasonlít. Optimális esetben ezt a kertet a születésedtől fogva alaposan gondozzák. A szülőkhöz való egészséges kötődés olyan mély gyökereket ereszt a termőföldjébe, mint egy sudár, lombos fa. Ezek a szilárd gyökerek fellazítják, egyben összetartják a termőföldet, kölcsönösségen alapuló ökoszisztémiát alakítanak ki. Gyömölcseik: a tudás, a tanulás során érlelődnek meg. A kertben színes, illatos virágként pompáznak a minket érő tápláló ingerek: a figyelem, a törődés, a szeretet, amelyeket rendszeresen locsolnak kompetens és gondoskodó felnőttek. Egyben kigyomlálják a fenyegető dudvákat és mérgező növényeket, amelyek félelembe, szorongásba fojtanák a virágokat. Az agyunk elektromos és kémiai ingerületek útján működik, és jó esetben olyan szinaptikus kerti ösvények, ereszcsatornák alakulnak ki benne, amelyek megfelelő mederbe terelik a viselkedésünket és levezetik a felesleges stresszt.
Ha egy ilyen jól gondozott kerthez hasonlító elmét érnek új, csábító ingerek és érzéki élmények (ez a fiatalkor sajátossága), akkor ezek kockázatosak lehetnek – de nem feltétlenül válnak pusztítóvá vagy dominánssá (bár lehetséges akkor, ha éppen egy nehéz időszakon van túl). A jól gondozott kert képes elvezetni az esővizet a csatornáiban, felszívni a fák gyökereivel. Maga a kert is elég színes és ingergazdag.
Ha viszont egy olyan kertet ér az eső, amelyet nem gondoztak eléggé, amelyben a fák kiszáradtak, a virágok elhervadtak, akkor az eső elmoshatja és fellazíthatja a termőtalajt, és nagy pusztítást végezhet. Legfeljebb mérgező dudvák fognak burjánzani benne, de mivel a kertben korábban legfeljebb száraz kórók kókadoztak, ezek is üdítő változásnak tűnnek majd a számára. Talaja köves, meddő és száraz, nem alakultak ki benne azok a szinaptikus ösvények, amelyek a túléléshez szükséges közösségi együttélést megalapozhatnák. Hiányoznak az egészséges emberi kötődések gyökerei, amelyek felszívják a vizet: pocsolyákba gyűlik a stressz, de a kert szomjúsága paradox módon csak nő. És ezért mohón szürcsöli magába az esővizet, nem törődve a következményekkel. Úgy érzi, hogy végre legalább megkapja azt az élményt, amire hiába várt születésétől fogva. Ez a mohó fuldoklás: a függőség.
Mielőtt bárkire bármit rátukmálnál: gondolj erre! Mielőtt bárkit túl könnyen megítélnél, mert „gyenge”, mert „hiányzik belőle az önkontroll,” gondolj rá, hogy az ő kertje nem feltétlenül a te kerted! Nem tudhatod, hogy más kertjét milyen behatások érték. És ne bízd el magad túlságosan: téged is érhetnek olyan hatások, amik különösen veszélyeztetetté tehetnek a függőségre. Ami az egyik embernek mennyország, az a másik embernek pokol – és ami mennyországként indul, az is válhat pokollá.
Sárosi Péter
