A legtöbb egyház által hitelesnek elfogadott négy evangélium beszámolója szerint Jézus egy jászolban (istállóban) született meg. Ennek ábrázolásait unalomig ismerjük és majd minden templom mellett láthatjuk kiállítva karácsony táján. Van azonban egy apokrif (tehát a hivatalosan elismert kánonban nem szereplő) evangélium, aminek az elbeszélése eltér ettől. Ez a Jakab ősevangéliuma (protoevangéliuma) című írás, ami a keleti egyházak körében nagy népszerűségnek örvendett, és valószínűleg a második század elejéről származik. Ez elsősorban Mária szempontjából meséli el a történéseket.
A történet egyébként meglehetősen hasonló a kánoni evangéliumokból ismert történethez. De amikor Mária vajúdása megindul, József nem istállót, hanem barlangot talál – ide viszi be a feleségét, ő maga pedig elindul bábát keresni.
Látszólag kis eltérés: és mégis, aki járatos a görög filozófiában, az könnyen rájöhet arra, hogy nem véletlen. Felfedezheti a barlang motívumában Platón hatását. Akinek a tanításai, még ha gyakran nem is explicit módon, de mély hatást gyakoroltak a korai kereszténységre.
Platón a híres barlang-hasonlatában arról beszélt, hogy olyanok vagyunk, mint egy barlangban lekötözött rabok, akik csak a barlang falán láthatják az árnyékok mozgását. De nem láthatják, hogy honnan tűz be a barlangba a fény a hátuk mögül, és azt sem, ki idézi elő az árnyékokat.
Ha azonban egy rab béklyóit eloldozzák – és ilyen ember Platón szerint a filozófus – akkor az képes nem csak a fénybe pillantani, de kilépni a barlangból. Majd a barlangba visszatérve elmesélni a rabtársainak, amit látott.
A Jakab ősevangéliuma valószínűleg görögös műveltségű emberekhez kívánt szólni, akik jól ismerték Platón tanítását. Számukra jelképes üzenetet hordoz, hogy Jézus barlangban születik meg: ő az, aki a sötétségben raboskodók számára elhozza a fényt. Mi több, Krisztus, mint a megtestesült Ige (Logosz) valójában maga a Fény – a platóni tiszta ideák világának letéteményese.
Az apokrif evangélium ezt azzal is jelzi, hogy amikor eljön Jézus születésének ideje, József azt tapasztalja, hogy az Idő – megáll. Az egész világ egy pillanatképpé merevül. Az égbolt mozdulatlan, az ég madarainak szárnya se rebben. A munkások a kondér felé nyújtják a kezüket – de nem érik el. Az étellel a szájuk felé lendülő kéz nem lendül a szájukig. És a barlangot egy sötét felhő árnyékolja be – és csak ez a felhő moccan. Visszahúzódik a barlang fölül, és a barlangból ragyogó fényesség árad.
Megszületett a Megváltó – és amikor ő a világra jön, akkor találkozik a transzcendens, szellemi valóság a fizikai, materiális valósággal. A fény – a valóság – behatol a barlangba, a látszatvalóságba, és eloszlatja az illúziókból szőtt homályt. Az istenek ideje, ami egy Örök Most, egy soha nem keletkező és múló jelen – zárványt hoz létre az emberek idejében. Ebben az időben nincs helye múltnak és jövőnek.
Nem kell ahhoz kereszténynek lenni, hogy valaki elismerje: fenségesen szép és drámai hatású allegória ez. És valószínűleg így volt ez az ókorban is, amikor pogány, hellén műveltségű emberek – a célközönség – is hasonlóan éreztek.
A mindenkori próféták, filozófusok, költők és misztikusok – a társadalom élő lelkiismerete és igazmondói – hivatása az, hogy lerántsa a leplet a közmegegyezés által fenntartott illúziókról. Amik gyakran a társadalmunk és a magánéletünk megkérdőjelezhetetlen alapelemeit képezik. Ők azok, akik már jártak a fényben, és mégis visszatértek a barlangba. Együttérzésből, hogy a sötétségben tévelygő társaik szemét is felnyissák.
A fogadtatásuk pedig – mi más is lehetne – a legtöbbször ellenséges. Ebben sincs semmi új. Már Platón is így ír erről Az államban:
„És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet â és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid â, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék â vajon nem ölnék-e meg?”
Gondoljunk Szókratész sorsára: kiitatták vele a méregpoharat „az ifjúság megrontása” és a hagyományok megsértése miatt.
És akkor most tegyük emellé azt, ami János evangéliumában szerepel: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.”
Számomra, aki nem tartozom egy felekezethez sem, de nagyra értékelem a kereszténység kulturális és szellemi örökségét, a karácsony, mint ünnep – ami jóval ősibb gyökerekkel bír, mint maga a kereszténység – erről szól.
Arról, hogy bár egy olyan kaotikus világban élünk, ahol az érzékszerveink és illúzióink rabságában soha nem nyerhetünk teljes képet a valóságról, a Fény, még ha pillanatokra is, de feltárja előttünk a valóság valódi természetét. Amikor a legsűrűbb a sötétség – a legrövidebbek a nappalok – éppen ilyenkor ünnepeljük a Fényt. Ami legváratlanabb pillanatokban és helyeken, a legváratlanabb emberekben képes feltárni magát a leginkább. És mi, emberek, ha képesek vagyunk eljutni az istenek idejébe, az Örök Mostba -„ne aggodalmaskodjatok a holnap felől” – akkor megláthatjuk.
(notes to myself)
