A múltkor egy kedves ismerősömmel beszélgettem arról, hogy milyen rosszul alszik. Éjszaka rémálmokból riad fel, amelyekben átéli a múltbéli traumatikus eseményeket. Folyamatosan szorong, nem találja a helyét az életben. Úgy érzi, hogy az egész élete tettetés és áltatás.
Meghallgattam, és biztosítottam róla, hogy átérzem, milyen nehéz lehet neki ezt átélni – és emellett teljesíteni a mindennapokban, mint szülő, mint munkatárs. Kérdeztem, hogy gondolt-e arra, hogy segítséget kér. Azt mondta, igen, már van is időpontja a pszichiáterhez. Bólintottam, és óvatosan megjegyeztem, hogy esetleg dolgozhatna magán másként is: például egy pszichoterapeuta segítségével felfedezhetné a szorongásai gyökerét, feldolgozhatná a gyermekkori traumáit.
A válasza azonban elutasító, mi több, szinte rémült volt: még mit nem, pont azért megyek a pszichiáterhez, hogy NE kelljen ezekkel a dolgokkal foglalkoznom. Felír majd egy jó kis gyógyszert, és átalszom az éjszakát. Eszem ágában sincsen találkozni a démonaimmal, a frászt hozzák rám! Ez a pszichiáter pont azért jó, mert nem kérdez sokat, csak felírja a gyógyszert.
És ez bizony annyira jellemző: az számít jó szakembernek, aki úgy kínál megoldást a kínzó pszichés krízisünkre, hogy közben véletlenül se kelljen kimozdulnunk a komfortzónánkból. Doktor úr, adjon egy tablettát amitől jól leszek oszt jónapot. Nem vagyok én bolond, hogy mindenféle anyakomplexusokról hadováljak valami hájfejű pszichomókus kanapéján, csak kicsit most kimerültem, szedem a gyógyszert és jobban leszek.
És valóban: a gyógyszerek bizony csillapíthatják a tüneteket. Egyes krízishelyzetekben életmentőek lehetnek, ezt el kell ismerni. És sok ismerősöm van, aki a krízishelyzet elmúlta után lelkesen mondja, hogy hát igen, ez a gyógyszer tényleg jó volt, helyreállt a kémiai egyensúly, most már jól vagyok. Látod, nem is kellett ide agyturkászás, mint valami elmebetegnek, elvégre én normális vagyok.
Csak éppen mindaz a káosz, ami ott kavarog a mélyben, az továbbra is ott kavarog. Kitörésre váró vulkánként. Eltemetni lehet, ideig-óráig, és ha az ember életében ismét stabilabb szakasz jön, akkor akár érezhti is úgy, hogy ő már túl van rajta. Pedig dehogy van túl. A trauma, ami átdrótozta az agyát, előbb-utóbb megint belevezeti majd egy jó kis krízisbe, amint a létezés biztosnak hitt referenciapontjai meginganak kicsit. Rossz megküzdési stratégiák, torz kapcsolódások, életidegen szerepminták: és az emberünk úgy vergődik, mint a partra vetett hal.
Mert a dolgok már csak olyanok, hogy széthullanak. A fájdalmat el lehet temetni, de aztán újra benyújtja a számlát, kamatostul. És pont azzal adunk hatalmat a démonainknak, hogy menekülünk előlük és próbáljuk erővel más irányba fordítani a tekintetünket. Az egyik leg(ön)pusztítóbb pedig az a hiedelem, hogy ha szorongunk, ha rémálmaink vannak, ha függőséggel küzdünk, ha depresszió telepedik a lelkünkre, akkor attól „valami baj van velünk”. Nem vagyunk „normálisak”. És emiatt szégyelljük magunkat – és gyakran még magunknak is hazudunk, magunknak is letagadjuk, hogy tényleg baj van. De ez a baj nem abból fakad, hogy selejtesek vagyunk, hogy ami velünk történik, az valami egyedülálló, különleges nyavalya, bűn, ami érdemtelenné és képtelenné tesz minket a boldogságra.
Nincs baj veled – nem vagy „selejtes”. Nem kell felvenned valami számodra kényelmetlen, megalázó, alárendelt szerepet ahhoz, hogy dolgozz magadon. Mi több: senkinek ne engedd, hogy megalázzon, megszégyenítsen a problémáid miatt! A lehető legemberibb, a lehető legnormálisabb dolog küzdeni a démonjaiddal. Különösen egy olyan világban, ami folyamatosan maszkok viselésére kényszerít, és ami a legkevésbé sem normális. A démonok a leginkább akkor veszítik el a hatalmukat feletted, ha meghívod őket teázni. Ehhez pedig nem szégyen segítséget kérni. Nem csak egyféle módszer van: ne hidd el senkinek, hogy csak az ő hiperszuperbiztos módszere a működő. És amit soha ne felejts el: jogod van a szeretetre, megértésre és tiszteletre.
