A múltkor éjszaka arra ébredtem, hogy valami idegesítő zaj hallatszik be az utcáról. Dühös lettem. Elképzeltem, hogy biztos valami bunkók zajonganak az utcán hajnalok hajnalán, akik nincsenek tekintettel azokra, akik aludnának. Már éppen azon morfondíroztam, hogy jól beszólok nekik, amikor felfedeztem valami különös monotóniát, ismétlődést a zajban. És rádöbbentem, hogy valójában csak a szél rázza a létrát, amit az erkélyen a falnak támasztottam. A dühöm azonnal alább hagyott.
Bizonyára nektek is volt már ilyen élményetek: valami zavaró élmény felkelti a dühötöket. Elképzelitek, hogy ki, mi okozza. Az elmétekben történetet kerekítetek köré. Sajnáljátok magatokat, mint áldozatot. Dagasztjátok a másik bűnösségét. De ha kiderül, hogy valójában nincs konkrét személy mögötte, akkor az egész gondolat- és érzés-halmaz, amit felépítettetek magatokban, széthullik, mint a kártyavár.
Mint egy hullám, ami felgerjed, és akkor hatalmasnak és egyedinek látszik – csak hogy aztán visszasimuljon a tengerbe.
Csuang-ce, a taoista bölcs egy mesét is költött eköré. Egy ember hajózik a folyón árral szemben, amikor arra lesz figyelmes, hogy szemből egy másik csónak közeledik felé. Kiabálva, hadonászva próbálja felhívni a másik jármű vezetőjének a figyelmét, hogy kerülje ki. De mindhiába. A csónak nekiütközik. És mikor dühösen belenéz a másik csónakba, rádöbben, hogy az üres.
A tanulság? Amikor a – valós vagy látszólagos – sérelmünket személyesnek vesszük, amit egy másik személy okozott, az mindig haragot és ellenszenvet szül. Ha a sérelmedet úgy kezeled, mint ami a tiéd, mint ami hozzád tartozik, ha ragaszkodsz hozzá, azzal szenvedést okozol magadnak.
Na de mi van akkor, ha tényleg egy másik személy okozta a sérelmemet – mondhatod erre. Mi van, ha a csónak nem üres, hanem tényleg ül benne valaki? Egy undorító bosszantó bunkó alak? Akkor most ne is álljak ki magamért?
Természetesen nem erről van szó. Nem az a mondanivaló, hogy passzívan kell tűrnöd, ha bántanak. De ne is okozz magadnak több szenvedést!
A buddhizmus szerint a csónak – mindig üres. Mert nincs olyan, hogy én. Nincs egy állandó, változatlan lényeg a gondolataink és érzéseink epicentrumában. Ami csak a miénk és amihez ragaszkodnunk kellene. Valójában a saját reaktivitásunkkal, a saját ragaszkodásunkkal fokozzuk a saját szenvedésünket. Azzal, hogy személyessé tesszük: „csak velem történik ilyen.” „Miért nem képes tekintettel lenni rám?” Mi tagadás: ezt baromi nehéz elengedni. De ha megteszed, ha sikerül néha, akkor rájössz, hogy mennyivel könnyebbé teszed a saját életed.
A létra ugyanúgy zörgött.
De már nem volt, aki haragudjon rá.
A csónak üres.
(note to myself)
