A biotechnológiai újítások, implantátumok és injekciók, hasznos segítséget nyújthatnak egyes függőséggel küzdő embereknek. De nem csodafegyverek a drogellenes háborúban.
Bőr alá ültetett idegstimulátor, ami az elvonási tüneteket enyhíti. Vakcina, ami leblokkol bizonyos opioid receptorokat, hogy ne hassanak a szervezetre a drogok. A fejre csatlakoztatott elektródák, amelyek az agy impulzus-kontrollért felelős területeit stimulálják. Hosszan lebomló opioid gyógyszerek, amely implantátumokkal vagy injekcióval kerülnek a szervezetbe.
Ez ma már nem a science-fiction világa, hanem kézzelfogható valósággá vált. Egyre több gyógyszercég dob a piacra hasonló biotechnológiai újításokat. Ezen újításokkal szemben azonban felmerül számos szakmai és etikai aggály. Ezeket fogalmazta meg két kutató, Roxanne Saucier and Daniel Wolfe az International Journal of Drug Policy legutóbbi számában megjelent cikkükben.
A szerzőkkel beszélgettünk a Drogriporter Café legutóbbi angol nyelvű adásában, amit megnézhettek alább, illetve podcast-ként is meghallgathattok a Spotify-on!
Az egyik ilyen gyógyszer a Vivitrol, amely hosszan lebomló naltrexont tartalmaz. A naltrexon egy opiát antagonista. Ez azt jelenti, hogy leblokkolja az agyban azokat a receptorokat, kapcsolódási pontokat, ahová az olyan opiátok csatlakoznak, mint a heroin. Így a fogyasztó nem fogja átélni az eufóriát, ami a heroin fogyasztásával jár. A Naltrexon hatékonynak bizonyult az alkoholizmus kezelésében is.
A Vivitrolt ma már széles körben alkalmazzák az amerikai büntető-igazságszolgáltatás rendszerében is, mint a börtönbüntetés alternatíváját.
Egy másik újonnan nagy népszerűségre szert tett szer a probuphine, ami négy kis gyógyszert tartalmazó rudacska beültetésével jár a páciens karjába. A rudacskák buprenorfint tartalmaznak, és ezt fokozatosan eresztik a véráramba. A buprenorfin egy opiát gyógyszer, ezzel helyettesítik az illegális heroint.
A Sublocade nevű gyógyszer – mint a neve is sugallja – az illegális droghasználat „blokkolását” célozza. Mégpedig úgy, hogy a páciens bőre alá injekcióval egy folyadékot juttatnak, ami ott géllé szilárdul.
Majd hosszú időn keresztül fokozatosan adagolja a benne lévő buprenorfint a véráramba. Ezáltal szükségtelenné teszi, hogy a páciens bejárjon, ráadásul a marketing szerint csökkenti az illegális drogok „élvezhetőségét” is.
A hasonló gyógyszerek azért váltak népszerűvé, mivel a marketing szerint nem lehet őket a feketepiacon terjeszteni, és jóval kisebb esély van arra, hogy túladagolják őket. Nora Volkow, a NIDA igazgatója szerint szükségtelenné teszik azt is, hogy a páciens napi szinten motiváltnak mutatkozzon a terápiás előírások betartására.
Wolfe és Saucier szerint itt kezdődik a probléma. Az amerikai addiktológiai ellátórendszer jelentős része a függőségben progresszív agybetegséget lát, amelynek elsősorban a biokémiai oldalát hangsúlyozza.
Ez a medikalizáló megközelítés egyrészt leveszi a páciensről azt a stigmát, hogy a függőség az ő jellemgyengesége vagy erkölcstelensége miatt alakult ki. Másrészről viszont egy új stigmát teremt azzal, hogy magatehetetlen agybetegként kezeli a függő embereket. Akikkel szemben indokoltak az olyan invazív beavatkozások, amelyek korlátozzák őket a személyes szabadságukban.
Közben nem számol azzal, hogy a függőség nem egyszerűen egy a drog által kiváltott biokémiai reakció. Hanem az emberi elme alkalmazkodása egy sajátos pszichológiai és szociális helyzethez. Gyermekkori traumák és kötődési problémák, ADHD, nyomor és kirekesztettség: a súlyos és tartós drogfüggőség nagyon gyakran jár kéz a kézben ezekkel a jelenségekkel. Ezért aztán
illúzió azt gondolni, hogy a függőség pusztán biokémiai módszerekkel kezelhető.
Ezenkívül aggályosnak tartják azt is, ahogyan ezeket a gyógyszereket a fegyelmezés és a kontroll eszközeiként használják az egészségügyben és a büntető-igazságszolgáltatásban. Vajon beszélhetünk-e tájékozott beleegyezésről, amikor a bíróság a börtönbüntetés alternatívájaként ajánlj fel egy implantátumot valakinek?
A páciens menedzselhetővé, kezelhetővé tétele kerül előtérbe ahelyett, hogy egy egyenrangú terápiás kapcsolatban maga a páciens bevonásával jelölnék ki, mit is szeretne elérni.
Ráadásul a gyógyszerek fejlesztése és tesztelése során nem mindig tartják be a klinikai sztenderdeket. A Vivitrol klinikai vizsgálatait például Oroszországban végezték, etikailag kétséges módszerrel. És mintha a hasonló gyógyszereknél az, ha a páciens jól érzi magát a gyógyszertől, esetleg eufóriát él át, negatívumként jelenik meg. Mintha az lenne a cél, hogy kimondottan rosszul érezze magát. A páciensek által jelentett kellemetlen mellékhatásokat gyakran nem veszik komolyan, hiszen „a drogosok megbízhatatlanok.”
Ebben hasonlóak ezek a gyógyszerek azokhoz a hosszan lebomló fogamzásgátló szerekhez, amelyeket az amerikai bíróságok előszeretettel írtak elő afro- és latin-amerikai nők számára.
A közös pont: a páciensek megbélyegzése, kényszer- és kontroll-eszközök keresése, miközben nem foglalkoznak azzal a marginalizált társadalmi helyzettel, azzal a kilátástalansággal, ami ezeknél a közösségeknél a drogfüggőséghez vagy a nemkívánt terhességekhez vezet.
Mindezen aggályok mellett el kell ismerni, hogy az Interneten maguknak a drogfüggő embereknek egyre növekvő csoportja is beszámol tapasztalatairól blogokon és videókon keresztül – és ezek a tapasztalatok gyakran nagyon is pozitívak. Számos ember előnyben részesíti a hosszan ható gyógyszereket és implantátumokat, mivel ez nagyobb függetlenséget biztosít neki a hétköznapokban.
A szemellenzős gyógyszerellenesség helyett el kell ismerni, hogy a drogfüggőség kezelésének biotechnológiai eszközei valóban ígéretes lehetőségeket jelentenek számos, egyéb kezelési formákkal szemben ellenálló emberek számára. De csak akkor, ha megfelelő etikai szabályok betartásával, a páciens autonómiájának tiszteletben tartásával alkalmazzák őket.
A terápiás fegyelem (adherence) helyett Wolfe és Saucer szerint a terápiás egyetértésre (concordance) kell áthelyezni a hangsúlyt, amely a terápiás szerződés egyenrangú felei között jön létre. A pszichiáter és a páciens közötti folyamatos párbeszédre van szükség, amelynek során a páciens véleményét is értékelik és hitelesnek tartják abban, hogy mit mond a gyógyszer hatásairól, mellékhatásairól és dózisáról.
„A kulcskérdés nem az, hogy egy bizonyos technológia jó vagy rossz, hanem az, hogy miként használják, és ezzel erősítik vagy gyengítik azt, hogy a páciens hatékonynak és támogatottnak érezze magát,” írják a szerzők.
Sárosi Péter
