Sanho Tree szerint a legalizáció szó csak kiélezi és terméketlenné teszi a vitát
Sanho Tree a washington-i Politikatudományi Intézet Drogpolitikai Programjának igazgatója. Korábban már közöltünk tőle cikket (Mit tanít nekünk Darwin a drogellenes háborúról?), illetve dokumentumfilmet is. Az Alterneten megjelent cikkét azért fordítottuk le, mivel érdekes kísérletet tesz arra, hogy átvágja a legalizációs vita gordiuszi csomóját, így a magyarországi olvasó számára is érdekes lehet.
Barack Obama elnök új drogcárjának, Giles Kerlikowske-nek tanácsos lenne néhány alapvető drogpolitikai reformot végrehajtania az Egyesült Államokban. Az egyik első józan döntése az volt, hogy elvetette a “drogellenes háború” frázisát. “Bárhogy is magyarázod az embereknek, hogy a drogellenes háború valójában egy termék elleni háború, ők mégis az ellenük folytatott háborúnak fogják tekinteni,” magyarázta. “Márpedig mi nem állunk háborúban ennek az országnak a népével.”
Mikor azonban az “L” betűs szóról kérdezték, azt a később többször is elismételt választ adta, hogy “a legalizáció nem szerepel az elnök szótárában, sem az enyémben.” Ez a szó az én politikai szótáramban sem szerepel. Ez az ostoba fogalom polarizálja a vitát ahelyett, hogy teret engedne az árnyalt érvelésnek, amire szükségünk van.
Az illegális drogokról folytatott vita napjainkban a két pólus hamis dichotómiának foglya: prohibíció vagy legalizáció. Ezt részben a törvényeinknek köszönhetjük. A Nemzeti Drogkontroll-politikai Irodát felhatalmazó 1998-as törvény VII. cikkelye alapján az iroda köteles “minden szükséges eszközzel megakadályozni a jelenleg illegális drogok legalizációjára való törekvéseket”. Azok a drogcárok, akik másként tennének, minden valószínűség szerint elveszítenék az állásukat. A drogellenes harcosok ugyanis hosszú éveket töltöttek azzal, hogy átformálják ezt a fogalmat, olyan rádióaktivitást kölcsönözve neki, amitől a legtöbb szavazó szerint a legalizáció egyet jelent az “anything goes”-típusú szabadpiaci anarchiával. Bennük ez a szó olyan képeket idéz fel, mint hogy például heroint fognak árulni a gyerekeknek a cukorkás automatákból.
Amire szükségünk van, az a szabályozás, nem a tiltás, mivel az egyes szerek fölött több kontrollra szeretnénk szert tenni, és nem pedig kevesebbre. Mivel szemtanúi voltunk azoknak a károknak, amelyeket az illegális drogok okoznak, beleestünk a drogellenes harcosok nagy mítoszának csapdájába: miszerint a drogok törvényen kívül helyezése megóv bennünket. A drogprohibíció azonban nem jelenti azt, hogy ellenőrizzük a drogokat; valójában azt jelenti, hogy feladjuk a kontrollt, hiszen nem szabályozhatunk egy olyan iparágat, amelyet a föld alá szorítottunk. Tudatos döntést hoztunk arról, hogy nem szabályozzuk ezeket a drogokat, és most annak a káosznak fizetjük az árát, amit ez a döntés eredményezett. Olyan leckék ezek, amelyeket nem tanultunk meg az 1920-as évek alkoholtilalmának katasztrófális kísérletéből.
Az egész vita egy régi történetet juttat eszembe, amelyet többnyire Winston Churchill-nek tulajdonítanak. Egy vacsorapartin a ittas Churchill megkérdezett egy arisztokrata hölgyet, hogy lefeküdne-e vele egymillió Fontért. “Talán,” felelte a hölgy szemérmesen. “És egy Fontért lefeküdne velem?”, folytatta a kérdezést Churchill. “Persze, hogy nem, milyen nőnek képzel maga engem?”, felelt felháborodottan a nő. “Hölgyem, már tisztáztuk, miféle nő maga,” replikázott Churchill, “most már csak az áron alkudozunk.”
Amint a drogvitába beemeljük a szabályozási opciók széles választékát, ismét számos megoldás közül választhatunk, és csak az árban kell megállapodnunk. Egyesek közülünk szigorúbb szabályozást szeretnének, mások liberálisabbat (attól is függően, milyen drogról beszélünk). A marihuánát például megadóztathatjuk és szabályozhatjuk, míg a metamfetamint nem. A legalizáció ezzel szemben egy olyan fogalom, amely nem önt tiszta vizet a pohárba. A páncélökklöt például legálisan gyártják, azonban nem tudok csak úgy venni egyet. Azért nem, mert szabályozva van.
A kérdés, amit a politikai döntéshozóknak fel kell tenniük, a következő: “Vajon csak ennek a két szélsőségnek a dichotómiájaként tudjuk látni ezt a problémát, vagy úgy gondoljuk, hogy a szabályozási opciók széles spektrumából válogathatunk?” Más szavakkal, vajon a törvény uralma alá vonjuk ezeket a szereket, vagy pedig a bűnözők kezében hagyjuk a piac ellenőrzését? Gyanítom, hogy Kerlikowske árnyalt és meggondolt választ adna.
Ford. Sárosi Péter
