60 évvel ezelőtt egy olyan pszichológiai kísérletre került sor egy bostoni kápolnában, ami nem csak több résztvevő életét változtatta meg örökre, de azóta is meghatározó hatással van a pszichedelikus szerekkel kapcsolatos tudományos eszmecserékre.
1962 húsvét nagypéntekjének napján a boston-i Marsh kápolnában Howard Thurman tiszteletes tartott prédikációt. Thurman teológusként, misztikusként és jogvédőként a 30-as évek óta meghatározó figurája volt az amerikai polgárjogi mozgalomnak. Mentora volt többek között Martin Luther Kingnek is. Ez a 85 perces húsvéti prédikáció (meghallgatható online) az egyik legemlékezetesebb és legnevezetesebb volt mind közül. Hiszen nem mindennapi közönség ült a hallgatóság soraiban.
Az istentiszteletet megelőző órában Walter Pahnke, a Boston-i Egyetem pszichiátria doktorandusza a varázsgomba hatóanyagát, ún. pszilocibint adott be az egyetem 10 teológia szakos hallgatójának. 10 másik hallgató – a kontroll-csoport – placebót kapott. Niacint, egy olyan szert, ami csupán enyhe pszichoaktív hatásokkal rendelkezik (testi bizsergés, melegség). A pszilocibinnel ellentétben, ami az egyik legpotensebb pszichedelikus szer, és már évszázad óta dokumentálva volt a használata az amerikai őslakosok körében.
Thurman beszéde nagy hatással volt mindenkire – de különösen persze azokra, akik fogyasztottak a szerből. Bekiabálások hallatszottak a közönségből: „Isten ott van mindenütt!” „Ó, kegyelem!”
„Az anyag és az idő elveszítette a hatását. A leggyönyörűbb valóságban léteztem, amit valaha is ismertem, maga volt az örökkévalóság,”
írta le az élményét később az egyik résztvevő maga.
„Egy olyan látomásom volt, amelyben eggyé váltam a lebegő színekkel. Ez a végtelenség élménye volt,”
mondta egy másik.
A résztvevők egyike, Huston Smith metodista teológus, később világhírű valláskutató, az egész életét meghatározó élményként számolt be az eseményről 2000-ben megjelent könyvében (Cleansing the Doorways of Perception):
„A kísérlet óriási hatással volt rám, és maradandó nyomot hagyott a világnézetemen (a ‘megtapasztalt világnézetemen’, amit megkülönböztetek attól, amit gondolok arról, miként néz ki a világ) … A szertartás csúcspontja számomra az volt, amikor egy szóló szoprán énekhang hangzott fel (amit a pszilocibin hatása alatt) leginkább angyalinak éltem meg. Az ének egy egyszerű himnusz volt, és mégis olyan mélyen behatolt a lelkembe, hogy az első sorai azóta is itt vannak az emlékezetembe írva.”
Mik azok a pszichedelikumok?
Az 50-es években a varázsgombához, a peyotl kaktuszhoz és az LSD-hez hasonló szereket „pszichomimetikus” szereknek is nevezték. Utalva arra az elképzelésre, ami még ma is makacsul tartja magát: hogy ezek a szerek valamilyen módon „őrületet”, pszichózist idéznek elő mesterséges, kémiai úton a fogyasztóikban. Sok kutató, pszichiáter azért kezdett el kísérletezni velük, hogy többet tudjon meg arról, mit élnek át a szkizofréniával küzdők. Az élményt gyakorlatilag megfeleltették egy rövid távú elmezavarnak. Érzékcsalódásokat, hallucinációkat idéznek elő: mondták róluk.
Azok azonban, akik tisztában voltak ezen szerek kulturális és vallási jelentőségével a különböző őslakos népek körében, tudták, hogy ezek a szerek egyrészt legfeljebb akkor idéznek elő pszichotikus tüneteket, ha nem megfelelő környezetben (setting) és állapotban, felkészültséggel (set) használják őket.
Másrészt pedig a megfelelő set és setting esetén azok a tudatállapotok, amelyekbe a fogyasztó ezen szerek segítségével eljutott, jóval túlmutatnak a puszta „hallucinációkon”: a valóságot mutatják be egy teljesen eltérő perspektívából.
Egy olyan perspektívából, amit a mi hétköznapi (ordinary) tudatállapotunk rögzített paraméterei közül nem vagyunk képesek felfogni. És bár nem tagadható, hogy amit hétköznapi tudatállapotnak hívunk, az egy evolúciós vívmány, ami segít nekünk a túlélésben: a túl szűk fókusza gyakran nem enged nekünk látni olyan összefüggéseket, amelyeknek alapvető szerepe lehet az önmegismerésben, a gyógyulásban és felépülésben.
A „pszichedelikus” kifejezést Humphrey Osmond pszichiáter vezette be még az 50-es években a szakirodalomba. Jelentése: lélek-manifesztáló (a pszükhé, lélek, és delein, előhoz szavakból). Arra utal, hogy ezek a szerek olyan tartalmakat hoznak felszínre, amelyek a hétköznapi tudatállapotunkban rejtve maradnak. És ezek a tartalmak, a pszichológusok és antropológusok megfigyelései alapján, gyakran transzcendentális, vallási jelentéssel és jelentőséggel bírnak. A pszichedelikus szereket az őshonos kultúrákban sámáni szertartások részeként használták, hogy az ő értelmezésükben ezáltal elősegítsék a kommunikációt a szellemvilággal.
Mi a valódi misztikus élmény?
De vajon ezek a szerek képesek-e valódi vallási, misztikus élményt előidézni nyugati, zsidó-keresztény gyökerekkel, iskolázottsággal rendelkező embereknél? És ez az élmény vajon megfeleltethető-e azoknak az élményeknek, amelyeket szerek nélküli vallási elragadtatás során élnek át? Ez a kérdés foglalkoztatta Pahnkét és más, a vallási élményeket kutató pszichiátereket, teológusokat a 60-as évek elején. És ez az a kérdés, ami még mind a mai napig megosztja a témával foglalkozókat.
Sokan ugyanis megbotránkoztatónak és nevetségesnek tartották és tartják a gondolatot is, hogy valaki biokémiai úton idézzen elő egy hiteles transzcendes élményt. Hiszen a szellem világát nem befolyásolhatja az anyag világa: az ilyen élményeket hit és kegyelem által lehet csak elérni. Így az ilyen kémiailag előidézett tudatállapot-változásokat hamisnak, mesterségesnek tekintették. Mások szerint azonban a kegyelem különös utakon is megnyilvánulhat. A test és a lélek/szellem pedig nem választható szét ilyen kategorikusan, ahogyan azt a karteziánus filozófusok elképzelték. A testünk, az agyunk és az elménk bonyolult kölcsönhatásban van egymással.
Számos példát tudunk arra, amikor zsidó és keresztény gondolkodókra mélységes hatást gyakoroltak pszichedelikus szerek.
Így például Frederick Smith, a mormon próféta, Walter Benjamin zsidó teológus, Harvey Cox protestáns teológus mind fogyasztottak meszkalint, ami befolyásolta a gondolkodásukat. Vagy ott volt Zalman Schachter-Shalomi, a Zsidó Megújulás Mozgalom atjya, a már fentebb említett Huston Smith metodista lelkész, a világ egyik legelismertebb összehasonlító vallástudósa. De mint a Drogriporteren korábban beszámoltunk róla, meghatározó pszichedelikus élmények befolyásolták az Anonim Alkoholisták alapítóját, Bill W.-t is.
Pahnke-nek az a Timothy Learey volt a témavezetője, aki a Harvard Egyetemen ebben az időszakban kezdett el kísérleteket folytatni egy kísérleti pszichedelikummal, az LSD-vel, amit a 40-es években fedezett fel Albert Hofmann vegyész, a svájci Sandos gyógyszercég kutatója. És amiről kiderült, hogy a világtörténelem egyik legpontesebb pszichedelikus szere. Leary és kollégája, Richard Alpert saját magukon kísérleteztek az LSD-vel, és mindkettőjük életét és karrierjét gyökeresen megváltoztatták ezek a kísérletek. Azokat az élményeket, amiket átéltek, a leginkább azoknak a vallási élményeknek tudták megfeleltetni, amelyeket William James, „az amerikai pszichológia atyja”, misztikus élményként írt le a Varieties of religious experience című könyvében (magyar fordításban: Vallásos élmények változatai, Osiris, 2019).
James szerint a misztikus élménynek többféle tulajdonsága is van. Először is, szavakkal nem kifejezhető: a misztikusok küzdenek a szavakkal, nem találják a megfelelőt, ami kifejezhetné, amit átéltek. Egy másik a noetikus (szellemi) minőség: valami olyan megértést adnak a valóság végső természetéről, ami a kinyilatkoztatás erejével hat. A misztikus élmények ezenkívül átmenetiek: nem tarthatók fenn hosszú idejig, és belesimulnak a hétköznapi tudatállapotba. Végül pedig egyfajta passzivitás jellemző az élmény átélőjére, legalábbis ami a hétköznapi tudatállapotunkban jellemző kontrolláló ént, egót illeti.
A misztikus élmény valósággal felszívja az egót, mint a szivacs a csepp vizet – és a világ eddig különállónak hitt jelenségei közötti egymással való összekapcsolódás, egység élménye jelentkezik.
Walter Terrance Stace brit filozófus a Miszticizmus és filozófia című könyve (1960) alapján később kutatók kidolgozták a 30 kérdésből álló Misztikus Élmények Kérdőívet (MEQ), amelyet a kutatók máig használnak. Pahnke még egy saját maga által kidolgozott, a misztikus élményeket 8 kategória mentén tipologizáló kérdőívet használt, amelyet a nagypénteki kísérlet alanyainak egy-két nappal az élmény után kellett kitölteni, majd egy másik kérdőívet 6 hónappal a kísérlet után. A kérdőívek eredményeinek kiértékeléséhez egy pontrendszert dolgoztak ki.
A kísérlet módszertana és eredményei
A nagypénteki kísérlet randomizált, dupla-vak, placebo-kontrollált klinikai vizsgálat volt (az eredeti paper itt). Dupla-vak: hiszen sem a résztvevők, sem a kutatók nem tudták, hogy ki kapott pszilocibint, és ki placebót. Placebo-kontrollált: hiszen a résztvevők közül egyesek pszilocibint, mások niacont kaptak.
A kutatók ügyeltek arra is, hogy ne befolyásolják a kísérlet alanyait, így nagyon kevés információt osztottak meg a kísérlet valódi céljairól és természetéről. A csoportokra kutató asszisztensek felügyeltek, akiknek az volt a feladata, hogy a kísérlet előtt és után érzelmileg támogassák a résztvevőket. A helyszínt azzal a célzattal választották meg, hogy egy olyan stimuláló környezetbe helyezzék a résztvevőket, amely a zsidó-keresztény kontextusban hasonló, mint az őslakos vallási szertartások közege: közösségi, spirituális, szertartásos tér.
A kísérlet során azonban bebizonyosodott, hogy a „dupla-vakság” egy olyen potens pszichedelikus szer esetében, mint a pszilocibin, igen nehezen tartható fenn. Ugyanis viszonylag gyorsan kiderült a kísérlet alanyai számára, hogy ki kapott placebót, és ki pszilocibint. Egy placebót kapott résztvevő így számolt be erről:
„‘Nézd a gyertyákat,’ suttogta valaki. ‘Elhiszed?’ Én ránéztem a gyertyákra, és azt gondoltam, hogy úgy néznek ki, mint ahogy a gyertyák ki szoktak nézni.
‘Semmi furcsát nem látsz rajtuk?’ – kérdezte. De én hiába meresztgettem a szemem, semmi különöset nem láttam a gyertyákon. És erre ő: ‘Hát ez igazán látványos.’ És akkor ránéztem, ahogy ott ül, és azt motyogja, hogy ‘Fú’. És akkor tudtam, hogy ő kapott a szerből, én meg nem.”
Emiatt aztán a környezet és a szer hatásait nem lehetett teljesen elválasztani egymástól a kutatásban. Ez azonban nem sokat vont le a kísérlet értékéből, hiszen Pahnke kimondottan azt akarta vizsgálni, hogy egy vallási környezetben milyen hatásokat vált ki a pszilocibin – és nem pedig azt, hogy vallási környezettől függetlenül is kivált-e misztikus élményt.
Az eredmények igazolták a kutatók feltevését: míg a pszilocibin-csoportból négy résztvevő is 60-70 százalékos eredményt ért el a misztikus élmény kérdőív alapján, a kontroll-csoportból egyetlen egy résztvevő sem.
A pszilocibin-csoportban tízből nyolcan legalább hét, a misztikus élményt mérő kategóriára mondták, hogy átélték. A kontroll-csoportban a legmagasabb pontszámot elérő résztvevő sem haladta meg a pszilocibin-csoportban lévők pontszámát.
Életre szóló élmények nyomában
De vajon ezek az élmények csak átmeneti jelentőséggel bírtak ezeknek az embereknek az életére, hitére, világnézetére? Vagy pedig hosszú távon is meghatározóak maradtak?
A kutatók szerették volna utánkövetni a kísérlet résztvevőit, erre azonban több okból sem kerülhetett sor. Egyrészt a pszichedelikus kutatásoknak hamarosan véget vetett a drogellenes háború meghirdetése: Timothy Learyt és Richard Alpertet, az LSD-kísérletek fő támogatóit, kirúgták a Harvardról. Pahnke pedig, aki ígéretes fiatal tehetségnek számított, sajnos 1971-ben egy búvárbalesetben meghalt.
Vajon mi a magyarázata annak, hogy ilyen ellenséges hisztéria alakult ki a pszichedelikus szerekkel kapcsolatban a 60-as évek végén?
Stanislaw Grof cseh pszichológus, a transzperszonális pszichológia egyik atyja szerint a pszichedelikus szerek egy olyan „dionüszoszi” elemet szabadítottak fel az ameriki társadalomban, amit a többségi társadalom a saját puritán értékrendje elleni támadásként élt meg.
Roland Griffiths professzor szerint „az eredeti misztikus élményeket egy olyan tekintélyes tudásként élik meg az emberek, ami fenyegető lehet a meglévő hierarchikus társadalmi struktúrákra.”
És tényleg: sokan azok közül a fiatalok közül, akik megtapasztalták a pszichedelikus élményt, követték Timothy Leary tanácsát: tune in, turn on, drop out. Azaz végülis „kivonultak” a fennálló társadalmi rendből, vagy fizikai értelemben is (kommunák), vagy pedig csupán azzal, hogy elutasították a vietnámi háborút vagy a különféle begyepesedett társadalmi konvenciókat. De persze nagy részük később egészen konvencionális, polgári életmódot folytatott.
A stafétabotot aztán Rick Doblin (jelenleg a Multidiszciplináris Egyesület a Pszichedelikumok Kutatásáért, MAPS igazgatója) vette át mintegy negyedszázaddal a nagypénteki kísérlet után. Megkereste és meginterjúvolta a nagypénteki kísérlet résztvevőit. Azt találta, hogy pszilocibin csoport tagjai közül öt lelkészként dolgozott. A legtöbb résztvevőnek ez volt az egyetlen pszichedelikus élménye az egész életében – és mégis, élénken emlékeztek még rá. A pszilocibin csoportból egy kivételével mindegyik elvállalta az interjút.
Az interjúalanyok mind úgy jellemezték az élményt, amit átéltek, mint hiteles, eredeti misztikus vallási élményt, ami az egész életük (!) egyik legmeghatározóbb spirituális tapasztalata volt.
Néhány személyes beszámoló, 25 évvel a kísérlet után:
„Nem tudok beszámolni egyetlen más élményemről sem, ami akár megközelítette volna a nagypéntekit … Az üdvösség-élményéről, újjászületési élményről, valami ilyesmiről volt itt szó.”
Egy másik résztvevő szerint az élmény nem is új tudást adott, lexikai tudás értelemben, hanem az eddigi elméleti feltevéseit igazolta tapasztalati módon:
„Egy megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot hagyott bennem arról, hogy létezik egy valóság, ami nagyobb, mint aminek a tudatában vagyok. Van egy saját értelmezésem arról, hogy mi is az, de egy elméleti felvetésből akkor megtapasztalt valósággá vált. Bizonyos értelemben nem változtatott semmin, nem fedeztem fel semmi olyat, amiről ne álmodtam volna már korábban, de amit csak könyvekből és tanításokból ismertem, az most itt volt. Ismertem. Valahogyan sokkal valóságosabbnak tűnt számomra.”
Az egyik résztvevő azt emelte ki, hogy a pszichedelikus élmény szerepet játszott a társadalmi aktivitásában, ami szembemegy a drogokról általában vallott nézettel:
„A kísérlet után aktívan részt vettem a polgárjogi mozgalomban és Délre utaztam. Emékszem az egység megtapasztalására, és szerintem volt valami összefüggés a kettő között … Az emberek persze nem írnak erről. Leginkább csak az ellenkezőjéről írnak, miszerint a drogok segítségével az emberek elmenekülnek a társadalmi kötelezettségeik elől. Ez a népszerű nézet.”
„Igazán hálás vagyok, hogy kipróbáltam, és részt vettem a kísérletben. Nem hiszem, hogy különösebben emlékezetes élmény lett volna, ha csak az istentiszteletet hallgattam volna meg. Hallottam már pár jó prédikációt, és ez is közéjük tartozott. De csak egy lett volna a sok közül, így viszont olyan élménnyé vált, amit az életben csak egyszer tapasztaltam meg,” számolt be egy másik résztvevő.
„Valami rendkívülire került sor, ami soha nem történt meg korábban,” mondta egy interjúalany. „Hirtelen azt éreztem,
mintha a végtelenbe ragadtattam volna, és hirtelen elveszítettem a korlátolt elmémmel való kapcsolatot … néha felnéztem a fényre az olárnál, és ez a fény valahogy vakító kisugárzás volt. Aminek a legfőbb tulajdonsága az időtlenség.
Közben folyt az istentisztelet és a tiszteletes Jézusról beszélt, és magával ragadott Jézus jelenlétének érzése … Olyan volt, mintha teljesen beléd hatoltak volna a szavak … a halált teljesen másnak láttam … mintha az emberek lényegéhez tartozna, hogy a halál után is tovább éljenek. Meghalhatnak ugyan bizonyos értelemben, a fizikai értelemben, de a lényegük megőrződik a mennyben.”
Az élmények nem kizárólag pozitívak voltak – beszámoltak félelmetes élményekről is. A halál, a szenvedés megtapasztalásáról. De végül mindegyikük túljutott a nehezebb szakaszokon.
„Hallottam a nagybátyám hangját, aki hónapokkal korábban meghalt, aki lelkész volt: ‘Azt akarom, hogy meghalj, azt akarom, hogy meghalj, azt akarom, hogy meghalj.’ Ezt hallottam az ő hangján. És minél inkább engedtem neki, és bizonyos értelemben meghaltam, annál jobban éreztem az örök élet hívását. És ezt mondtam magamnak … ‘Ó, hát nem csodálatos, nincs mitől félni, ezt jelenti meghalni, avagy megkóstolni az örök életet.'”
Egy másik résztvevő arról számolt be, hogy a pszilocibin bevétele után jelentős szorongást élt át – amit később annak tudott be, hogy próbált ellenállni az élmény kibontakozásának:
„Utáltam ott bent lenni az épületben, bezárva éreztem maga, mert rácsok voltak az ablakokon, és úgy éreztem, börtönben vagyok. Valószínűleg az történt velem, hogy makacsul ellenálltam annak, hogy az élmény magával ragadjon. Próbáltam ellenállni, és az ellenállás konfliktust szül, és ez pedig szorongáshoz vezet.”
A kísérlet egy résztvevője kimondottan olyan élményt élt át, amit sokan „bad trip”-ként, rossz utazásként értelmeznének (manapság inkább kihívást jelentő élményről beszélünk, hiszen nem minden nehéz élmény rossz, ha feldolgozzák, akkor pozitív hozadéka is lehet).
A szertartás közben leküzdhetetlen elhívást érzett arra, hogy kimenjen az utcára, és Jézus eljöveteléről prédikáljon az embereknek. Hogy beszámoljon az örömhírről: Jézus eljön. És ezt is tette. A kutatás vezetője, Pahnke, prózai módon ezt úgy írta le később a kutatási beszámolóban, hogy a kísérletet a résztvevők „85%-ban végig ülték”, azt egy alany „nyugtalanság” miatt otthagyta. Így is lehet mondani. Valójában úgy kellett lefogni az utcán, és aztán torazin injekciót adtak neki. A tünetek hamarosan elmúltak, és nem tapasztalt meg hosszú távú problémákat. Sajnos pont ő nem volt hajlandó arra, hogy a negyedszázaddal később interjút adjon az élményeiről – Huston Smith szerint, aki személyesen ismerte, még ekkor sem szívesen emlékezett vissza rá. Mindenki más számára az élmény pozitív maradt.
Azóta a nyugtató használatát mellőzik a pszichedelikus kísérletekben, helyette pszichoterápiás támogatást nyújtanak a nehéz élmények feldolgozásához. Lehet, hogy amennyiben ez a résztvevő is megfelelő támogatással (sitter: egy segítő, aki „végig üli” az élményt és segít keresztülmenni rajta) maga is feldolgozta volna és integrálta volna az élményt. Így azonban a leginkább egy rossz emlék maradt a számára.
A pszichedelikus reneszánsz
Hiába számolt be azonban a többi résztvevő szinte mind az egész életét meghatározó pozitív spirituális élményről a pszilocibin kapcsán – a pszichedelikus szerekkel folytatott kísérleteket hosszú évtizedekig jegelték a szigorú drogpolitika miatt. A 21. század elején azonban bekövetkezett az, amit „pszichedelikus reneszánsznak” nevezünk: az ezen szerekkel folytatott klinikai vizsgálatok ismét elkezdődtek, az érdeklődés soha nem látott magasságokba szökött (lásd az alábbi kisfilmünket a témában).
2002-ben, 40 évvel a nagypénteki kísérlet után a John Hopkins Egyetem professzora, Roland Griffiths végzett először újra dupla-vak, placebo-kontrollált klinikai vizsgálatot a pszichedelikus szerek és misztikus élmények kapcsolatáról. Griffith érdeklődését azért keltették fel a pszichedelikus szerek, mivel ő maga is átélt misztikus élményeket mindfulness meditációval.
Griffith és társai nem egyszerűen megismételték Pahnke nagypénteki kísérletét, de egyben alaposabb módszertant dolgoztak ki. 36 olyan önkéntest választottak ki, akik még soha nem fogyasztottak korábban pszichedelikus szereket, az egyik csoport placebot (metilfenidátot vagy Ritalint: tehát amfetamint) kapott, míg a másik csoport pszilocibint. A kísérletet ezúttal nem vallási környezetben, hanem egy nappalihoz hasonló, hétköznapi settingben folytatták. Ahol a résztvevők lefekhettek, fülessel klasszikus zenét hallgathattak és eltakarták a szemüket is.
A résztvevőkkel 7 órával a kísérlet után különféle kérdőíveket töltettek ki, köztük a Misztikus Élmények Kérdőívet. Majd ezt megismételték 14 hónappal később is.
A résztvevők mintegy 60%-a a 14 hónapos utánkövetés után élete 5 legmeghatározóbb, legjelentőségteljesebb élményei közé sorolta a kísérletet, ami jelentősen növelte az élettel való elégedettségüket és jóllétüket.
És a pszilocibin iránti tudományos érdeklődés azóta is töretlen. Az újabb kutatásokkal azonban majd egy másik cikkben fogunk foglalkozni. A tudományos és a közvélemény azóta is megosztott a pszichedelikus szerek kérdésében: és a tisztánlátást nem segíti elő sem az egyik oldal démonizáló, lekezelő és bagatelizáló megközelítése, sem pedig a másik oldal „csodavárása”.
A hagyományos (itthon úgy mondanák, „történelmi”) zsidó és keresztény egyházak, felekezetek részéről még mindig nagy ellenállás tapasztalható bármivel szemben, aminek köze van a kémiai tudatmódosításhoz. Ahogy Allan Watts, a pszichedelikus szerek által kiváltott misztikus élmények egyik kutatója írta,
„Az ötletet, hogy drogok használata kiválthat misztikus élményeket, a nyugati társadalom vonakodva fogadja. A nyugati kultúra történelmi okokból nagy becsben tartja az ember, mint individuum, értékét és erényét.
Az önmagát meghatározó, önmagáért felelős ego áll a középpontban, aki ellenőrzi magát és a világát a tudatos erőfeszítései és akarata által. Semmi sem lehet tehát visszataszítóbb ennek a kulturális hagyománynak, mint a gondolat, hogy spirituális és pszichológiai gyarapodás érhető el droghasználat által. A ‘drogos’ személyt ugyanis, meghatározásánál fogva, elködösült tudatállapottal ruházzák fel, gyenge ítélőképességgel, akarattól megfosztottan. Azonban nem minden pszichotróp (tudatmódosító) szer kábítószer és bódítószer, mint amilyen az alkohol, az opiátok vagy a barbiturátok. A pszichedelikus (elme-kinyilvánító) szerek éppúgy különböznek az alkoholtól, mint amennyire a nevetés a dühkitöréstől, az öröm a depressziótól. Semmi köze nincsen egymásnak ahhoz, ha az ember LSD hatása alatt van, vagy ha whiskey-től rúgott be.”
Mégis, úgy tűnik, ez az elutasító hozzáállás most mintha lassan kezdene megváltozni. Egyre több ember ismeri fel, hogy a pszichedelikus szerekről nem lehet ugyanabban a keretben gondolkodni, mint mondjuk az alkoholról. Egyre több kutatás lát napvilágot arról, hogy ezek a szerek, ellenőrzött, klinikai körülmények között, a pszichoterápia hasznos segítői lehetnek. És számos olyan mentális zavarral küzdő embert segíthetnek a felépülésben, akiken más, hagyományos ellátással nem lehetett segíteni. Hosszú távon is meghatározó pozitív, életformáló élményt jelent ezen szerek használata nagyon sok embernek – és ebben bizony jelentős szerepet játszik az, amit misztikus élménynek hívunk.