Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
A szigorú drogpolitika, a gyógyszercégek kapzsisága, a drogfüggőség kezelésének kudarca és a nyomor kombinációja vezetett oda, hogy az USA-ban minden nap 130 ember hal meg ópiát-túladagolásban.
Idén januárban nagy feltűnést keltett az USA Országos Közbiztonsági Tanácsának (NSC) jelentése, ami szerint ma egy amerikai fiatal nagyobb valószínűséggel halhat meg opiát-túldagolásban, mint autóbalesetben. Ezzel az ópiát-túladagolás az ötödik leggyakoribb megelőzhető halálesetté lépett elő az országban. 2007 és 2017 között megduplázódott az ilyen halálesetek száma, túllépve az évi 70 ezer halálos áldozatot. A közkeletű magyarázat szerint a válság oka, hogy a túlzott mennyiségben felírt fájdalomcsillapítóktól sokan váltak függővé. Nos, bár a gyógyszercégek kapzsisága valóban fontos szerepet játszott a válság kialakulásában, a helyzet ennél ma már jóval bonyolultabb. Tekintsük át röviden a válság történetét!
Az 1990-es évek elején az orvosok és páciensek körében egyre nagyobb konszenzus alakult ki abban a tekintetben, hogy rengeteg beteg küzd szükségtelenül az életminőségét megrontó fájdalommal, aminek a csillapítására nem kap megfelelő gyógyszeres kezelést. A fájdalomcsillapítás iránti igény tehát legitim volt és alulról jött, nem a gyógyszercégek generálták mesterségesen. Erre a legitim igényre azonban rárepült a Purdue Pharma nevű gyógyszergigász, ami 1996-ban nagy csinnadrattával piacra dobta az OxyContin nevű szert.
Azt állították, hogy ezt lehetetlen injektálni és így nem lehet visszaélni vele. Ezzel a hamis marketingkampánnyal, illetve egyéb nem túl tiszta módszerekkel rávették az orvosokat, hogy nyugodtan írják fel a betegeiknek nagy dózisokban az OxyContint. A drogfogyasztók találékonysága azonban nem ismer határokat. Természetesen szinte azonnal megoldották a rejtélyt, és az Interneten elterjedtek azok a módszerek, amelyek segítségével az OxyContint igenis be lehet lőni. Egyes lelkiismeretlen orvosok nagyüzemben csempészték ki a tablettákat a dílereknek, készpénz ellenében. 1999 és 2011 között rohamosan nőtt az ópiát-túladagolások száma – de nem azért, mert a krónikus fájdalmakra gyógyszert szedő betegek tömegesen függővé váltak a gyógyszerektől.
2010-ben a tudományos kutatások egyik legmagasabb szintjét képviselő Cochrane intézet vizsgálata szerint az orvosok által felírt fájdalomcsillapítókat szedő betegeknek csupán egy százaléka válik függővé, és mindössze 0,2%-uk válik túladagolás áldozatává. Más kutatók 8%-ra tették azok arányát, akik orvos által felírt fájdalomcsillapító gyógyszerektől függővé váltak. A lényeg, hogy a súlyos fájdalommal küzdő betegek túlnyomó többsége a közhittel ellentétben nem válik függővé az orvosa által felírt fájdalomcsillapító szertől.
A gyógyszertúladagolások túlnyomó többségét tehát a fektepiacra kikerülő, recept nélkül szedett gyógyszerek okozták. Ezek egy részét dílerek árulták az utcán, de gyakran előfordult az is, hogy a rokonok, barátok lenyúlták a betegek maradék gyógyszerét. Amikor pedig 2010 körül a fájdalomcsillapító szerek orvosi felírását jelentősen visszaszorították, a receptre kapható gyógyszereket a feketepiacon előbb heroinnal, majd 2013 után egyre inkább egy új szerrel, a fentanillal kezdték el helyettesíteni.
A fentanil akár ötvenszer potensebb lehet a heroinnál, ezért kisebb adag kell belőle, így jóval könnyebb a lebukás kockázata nélkül csempészni. Gyakorlatilag egy mobiltelefon nagyságú csomagban elfér az, amihez korábban termetes ládákra volt szükség. Ráadásul jóval olcsóbb is: egy kilogramm heroin 65 ezer dollárba kerül, míg 1 kg fentanil 3500 dollárba. A fentanil azonban jóval könnyebben túladagolható, mint a heroin, ezért aztán a túladagolások száma 2014-ben ugrásszerűen nőni kezdett.
Az ópiát túladagolási válság tehát 2010 után túlnőtt a receptre kapható gyógyszereken. A drogfogyasztást és egészséget felmérő országos vizsgálat (SAMSHA) 2014-es adatai szerint a legális gyógyszereket illegálisan használók háromnegyede már más illegális drogot is használt, mielőtt először fogyasztotta az adott gyógyszert. Az ópiát-túladagolásban meghalt emberek mintegy fele soha nem használt semmiféle receptre kapható ópiátot. A járvány nem korlátozódik az USA-ra, Kanadában nagyon hasonló folyamatok játszódtak le, hasonló következményekkel. 2016 és 2019 között 12,800 kanadai halt meg ópiát-túladagolásban, a túlnyomó többségük fentanilt vagy fentanillal felütött heroint használt.
A Drogriporter filmje a kanadai Edmontonban tartott országos ártalomcsökkentő konferenciáról
Mégis, miközben a túladagolás-járványt már egyértelműen a feketepiac okozza, a médiában még mindig az a hamis narratíva az uralkodó, hogy a fájdalomcsillapítóktól válnak függővé és halnak meg az emberek. Ennek megfelelően a jogalkotók az elmúlt években átestek a ló másik oldalára. Egyre szigorítják a fájdalomcsillapító szerek felírását. Ennek vajmi kevés hatása van a túladagolások alakulására, sőt. Az ópiát-túladagolások száma éppen abban az időszakban ugrott meg látványosan, amikor a felírt gyógyszerek kínálatát jelentősen korlátozták! A szigorítások számos krónikus fájdalommal küzdő beteget fosztottak meg a gyógyszerétől, és közülük sokan szintén a feketepiacon kerestek kárpótlást.
A gyógyszerfelírás további szigorítása nem fogja megállítani a túladagolási válságot, sem pedig a gyógyszercégek ellen indított kártérítési perek (amelyek persze ettől még indokoltak). Rendszerszintű megoldásokra van szükség. Először is, Észak-Amerikának gyökeresen át kell alakítania a szigorú drogpolitikáját, ami nem kis részben felelős a válság elharapózásáért. A tömeges bebörtönzések helyett dekriminalizálni kell minden drog fogyasztását, beleértve az ópiátokat is. Ezenkívül meg kell szüntetni az olyan életmentő ártalomcsökkentő programok jogi és egyéb akadályait, mint amilyenek a felügyelt drogfogyasztói szobák. Kanadában már számos ilyen intézmény létezik, és ezekben drogfogyasztók százai fogyasztanak szert minden nap, miközben soha egyetlen haláleset sem történt bennük. Az USA-ban 2019 szeptembérben jelentős akadály hárult el az első drogfogyasztói szoba bevezetése előtt, amikor egy szövetségi bíróság úgy döntött, hogy ezek a létesítmények nem sértik a szövetségi drogtörvényt.
Egy másik életmentő program az ópiát-túladagolások visszafordítására szolgáló Naloxon (Narkán) nevű gyógyszer. Itt a jogi akadályok mellett ismét a gyógyszercégek kapzsisága az egyik fő probléma: ára az elmúlt három évben 50%-al nőtt! Le kell mondani arról a megközelítésről, hogy a drogfüggőket minden áron és minél hamarabb absztinensé akarjuk tenni. Amerikában még mindig ez a dogma irányítja az ellátórendszert, pedig a tudományos szakirodalomban már évtizedek óta közhelynek számít, hogy a gyógyszeres (metadon, szuboxon) helyettesítő terápiák képesek stabilizálni a függőséggel küzdő emberek életét és egészségét. A probléma nem a gyógyszerekkel van, hanem azzal a megközelítéssel, ami semmiféle egyéb, pszicho-szociális támogatást nem nyújt a gyógyszer mellé.
És itt eljutunk az egész amerikai társadalom egyik rákfenéjéig, a tarthatatlan egészségügyi rendszerig, ami csak a gazdagoknak biztosítja a minőségi ellátást. Az egész rendszer úgy van kialakítva, hogy az orvosoknak jóval inkább megérje gyógyszert felírni a tünetek kezelésére, mint abban segíteni a betegeiket, hogy az életformájuk átalakításával visszanyerjék az egészségüket. A függőség nem kíméli a gazdagokat sem – csak éppen nekik jóval könnyebb felépülniük belőle, mint a szegényeknek, akikre a legtöbbször a börtön vagy az aranylövés, és nem a luxusrehab vár. Az erős szociális háló hiánya, az elmagányosodás, a hajléktalanság: ezek mind-mind a halálos túladagolás kockázatát növelik. A munkanélküliség, a szegénység és a túladagolások földrajzi elterjedtsége között egyértelmű összefüggéseket lehet felfedezni. Vajon véletlen, hogy az 50 amerikai megye közül, amelyekben a legmagasabb a túladagolások aránya, 42 a szegénységi küszöb alatt van?
Nincs még egy olyan ország a Földön, ami ilyen gazdag lenne, és mégis, ilyen kevesen élveznék a gazdagsága gyümölcseit, mint az Egyesült Államok. A nyomor nem tűnt el, csak az arca változott meg. A 60-as éveket még a nagyvárosi nyomortelepek jellemezték, ahol az ott élők gyakran szó szerint éheztek. Ma már a leginkább a külvárosokba húzódott a nyomor, és paradox módon gyakran éppen az elhízás jellemzi, az egészségtelen, egyoldalú táplálkozás és mozgásszegény életmód miatt. És a nyomor soha nem csak fizikai, de lelki állapot is, a kilátások besötétülésével, a jelennek a jövővel szembeni teljes felértékelődésével jár együtt. Ez pedig a drogfüggőség melegágya.
A “szabadság földjének” és az “amerikai álomnak” a mítosza eltakarja ennek a társadalomnak a kiáltó egyenlőtlenségét, a vesztesek, a nyomorultak és a kirekesztettek tömegeit. Közülük sokan borzasztó mentális állapotban vannak, pedig szakszerű ellátással jelentősen lehetne javítani az életminőségükön. És ezeknek a felnőtteknek a gyerekei nagy valószínűséggel maguk is rácsavarodnak majd a nyomor-függőség spirálra. Ma már tudjuk, hogy a drogfüggőség kialakulása nem kizárólag biokémiai vagy genetikai faktorokra vezethető vissza, de abban igen nagy szerepet játszanak a kora gyermekkori traumák. A kudarcos, dollármilliárdokba kerülő drogellenes háború helyett hosszú távon az hozna eredményt a függőséggel és túladagolásokkal szemben, ha például a 13 millió szegénységben élő amerikai gyermeket és szüleiket kiemelnék a nyomorból, és jövőt adnának nekik.
Sárosi Péter
