Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A Pride mozgalom elvileg az önrendelkezés támogatásáért és a kirekesztés ellen küzd – de a Budapest Pride szervezői idén letiltottak egy beszélgetést, ahol többek között LMBTQ szexmunkások mondhatták volna el, hogyan élik meg a kirekesztést a mindennapokban. Lehet-e a Pride kirekesztő?
Mivel a Jogriporter Alapítványnál munkánk során emberi jogi témájú dokumentumfilmeket forgatunk, nagy örömmel fogadtuk a Budapest Pride felkérését arra, hogy vegyünk részt az idei felvonulás videós megfigyelő projektjében. Ennek célja, hogy az esetleges jogsértéseket, rendbontásokat és a hatóságok reakcióit dokumentálja. Sajnos az öröm nem sokáig tartott, ugyanis a múlt héten kiderült, hogy a Pride hazai szervezői nem engedélyezték egy kerekasztal-beszélgetés megtartását, amelynek témája a szexmunka lett volna. A beszélgetést a Tranvanilla Transznemű Egyesület és a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete kezdeményezték, kihasználva azt a lehetőséget, hogy egy képzésre éppen akkor Budapestre érkezik egy csomó külföldi szexmunkás aktivista, köztük számos LMBTQ ember, akik beszámolhattak volna az érdeklődő közönségnek a saját tapasztalataikról, gondolataikról. A szervezők szerint azonban egy ilyen kerekasztal nem hogy nem fér bele a Pride fesztivál eseményei közé, de egyenesen „veszélyes” arra. Miért? Mint válaszukban kifejtik, „a szexmunkát nem tartjuk szabadon választható munkának, hanem a jelenlegi patriarchális társadalom elnyomási struktúrájára épülő intézménynek tekintjük.”
A szexmunkásokkal való beszélgetésnek végül a Magyar Nők Szövetsége adott helyet, az eseményről a fenti rövid videót készítettük. Döntse el a kedves olvasó, hogy vajon ez a beszélgetés valóban „veszélyes” lett volna-e a Pride-ra!
A Pride szervezőinek válasza nem elégített ki minket, ezért elvi okból nem veszünk részt az idei menet jogvédő-dokumentálásában. Az alábbiakban kifejtem az érveinket is.
Még ha minden egyes szexmunkást erőszak áldozatának tekintünk is, aki kizárólag kényszer hatására végzi a tevékenységét, akkor is abszurd megtiltani nekik, hogy a saját nézőpontjukból, a saját tapasztalataikról beszéljenek. A közmunka vagy a hajléktalanság is a társadalmi igazságtalanság terméke, mégsem rekesztjük ki a diskurzusból a hajléktalanokat és a közmunkásokat, még ha egyébként ők magukat nem is tekintik áldozatnak. Ha valakit erővel a tehetetlen és tudatlan áldozat szerepébe kényszerítünk, az rendkívül paternalista megközelítés, ami további megbélyegzéshez vezet. Vajon etikus-e, hogy egy problémával kapcsolatban leginkább érintettek csoportját nem engedjük szóhoz jutni, mert szerintünk ők rosszul látják a saját helyzetüket? El lehet jönni a rendezvényükre, lehet vitatkonzi az álláspontjukkal, lehet törekedni arra is, hogy többféle érintetti perspektívát láttassunk, más szervezeteknek is adjunk lehetőséget rendezvényt tartani ugyanabban a témában, de elvitatni az érintettek tapasztalatainak eredetiségét és megvonni tőlük a szót – az bizony nem ad okot a büszkeségre.
A szervezők másik érve, miszerint ők csak egy olyan kerekasztalnak adnának helyet, amelyen a szexmunkát erőszaknak tekintők is képviseltetve vannak, szintén álságos. Nemrégen a Pride szervezői teret adtak egy olyan workshopnak, ahol kizárólag az abolicionista (tehát minden szexmunkást erőszak áldozatának tekintő) oldal képviselői kaphattak szót (akademikus feministák), és egyetlen érintett sem beszélhetett. Ha a „semmit rólunk, nélkülünk” elvet komolyan vesszük, akkor ez olyan, mintha egy női jogokról szóló konferenciára nem hívnák el egy nőt, egy LMBTQ emberekkel kapcsolatos konferenciára egy LMBTQ embert sem.
Az LMBTQ büszkeség mozgalom, a Pride történetét 1969-re vezetik vissza, amikor a new york-i Stonewall bár LMBTQ vendégei fellázadtak a folyamatos rendőri zaklatások ellen, és utcai zavargásokba kezdtek. Azt már kevesebben tudják, hogy az első követ egyes beszámolók szerint Sylvia Rivera, egy latino transznemű szexmunkás dobta el. Hogy ez valóban így volt-e, ma már nehéz kideríteni. Az azonban tény, hogy az eseményekben kulcsszerepet játszottak a latino transznemű és crossdresser szexmunkások, akik a közösségből először lázadtak fel a rendőri brutalitás ellen, megcáfolva a saját tehetetlenségükről és gyengeségükről élő sztereotípiákat. Sylvia Rivera 1970-ben megalapította a STAR (Street Transgender Action Revolutionaries) nevű szervezetet, amelynek alapvető szerepe volt a Stonewall utáni időszak LMBTQ polgárjogi mozgalmában, ami szétválaszthatatlanul összefonódott a szexmunkásoknak a kriminalizáció és diszkrimináció ellen folytatott mozgalmával.
Mindkét mozgalom középpontjában ugyanazok az elvek és célok állnak: az egyén joga a szexuális önrendelkezésre, arra, hogy az állam ne tolakodjon be a magánszférájába és a hálószobájába, és ne érje diszkrimináció az életben az alapján, hogy konszenzuális szexuális kapcsolatot folytat más felnőtt emberekkel, vagy éppen mert olyan a nemi identitása, ami nem egyezik a születésükkor számára kijelölt nemmel. Az LMBTQ fiatalokat jobban sújtja a hajléktalanság, a munkanélküliség, az erőszak és a társadalmi kirekesztés, mint cisz/heteró társaikat, sokan (bár nem mind) ezért keresnek és találnak megélhetést a szexiparban. A vonatkozó kutatásokból tudjuk, hogy a transznemű emberek igen jelentős része mind a mai napig szexmunkából él. A transzfób gyilkosságok túlnyomó többségét is szexmunkások ellen követik el. Ha a szexmunkásokat nem hallgatjuk meg, akkor a transznemű emberek jelentős részét rekesztjük ki a diskurzusból.
Nincs vita abban, hogy a társadalmi igazságtalanság sokféleképpen megnyilvánul ezen a területen, a szexmunkásokat nagyon sokféle módon megbélyegzik és kizsákmányolják. Ugyanakkor hibás lenne azt feltételezni, hogy a szexmunkások mind az emberkereskedelem tehetetlen áldozatai lennének, puszta eszközök, akiket adnak-vesznek, akik képtelenek saját érdekeiket felismerni. Sőt, ezek az emberek gyakran éppen azáltal válnak duplán is áldozattá és megbélyegzetté, mivel a társadalom morálisan elutasítja és hatóságilag üldözi a szexmunkát, és nem tesz különbséget emberkereskedelem és szexmunka között. A Stonewall bár szexmunkás vendégei legalább annyira lázadtak az ellen, hogy az állam üldözi a pénzért folytatott konszenzuális szexuális kapcsolatokat, mint az ellen, hogy üldözi az azonos neműek közötti konszenzuális szexuális kapcsolatokat.
Amikor tavaly augusztusban a szövetségi hatóságok bezárták a Rentboy nevű férfi escort szolgálatot, ahol szexmunkások és klienseik ellenőrzött körülmények között ismerkedhettek, a legnagyobb amerikai LMBTQ szervezetek határozottan állást foglaltak a razzia ellen és a szexmunkások jogainak védelmében. Sajnos úgy tűnik, a Pride magyarországi szervezői még nem tartanak itt. Ez nem ok arra, hogy ne menjünk el a Pride felvonulásra, hiszen annak célja ettől még nagyon fontos – de ok arra, hogy legyünk szolidárisak azokkal, akiktől megtagadták a szót, és jelezzünk vissza a szervezőknek!
Sárosi Péter és Takács István Gábor
Jogriporter Alapítvány
