Az amerikai Legfelsőbb Bíróság szerint a szövetségi bíróknak kell eldönteniük, hogy súlyosabban büntetik-e a crack használókat
Az USA-ban az 1980-as években valóságos kokain-hisztéria tört ki: a sajtó és a közvélemény morális pánikkal vette tudomásul a kokainhasználat trendjeinek emelkedését. A félelmek egy része természetesen jogos volt, hiszen mint minden stimuláns szernek, a kokainnak is vannak addiktív tulajdonságai, hosszú távú, intenzív használata káros az egészségre (bár a halálozási ráták egyáltalán nem olyan magasak, mint mondjuk az erős dohányosok körében). Ezekben az években jelentek meg ugyanakkor azok az áltudományos híresztelések is, amelyek szerint a kokainhasználó anyáknak torzszülőtt gyermekei születnek, és ebben az időszakban vert gyökeret az az elképezelés, hogy a kokain szabadbázisos, kristályos formája (crack) jóval veszélyesebb és addiktívabb szer a por formájú kokainnál. A közvélekedés szerint a crack minden idők legaddiktívabb szuperdrogja, amely néhány év leforgása alatt emberi roncsot formál a fogyasztójából. Ez a kép, bár találunk rá valós példákat, a tudományos kutatások tükrében nem állja meg a helyét. A crack valójában ugyanazt a koka-cserjéből kinyert anyagot (kokain-hidroklorid) tartalmazza, mint a por formájú kokain, és pszichofarmakológiai hatásai sem térnek el különösebben – pusztán a fogyasztás módja: a kokaint szippantják, a cracket szívják. Ha a kokain a bor, akkor a crack a vodka: az utóbbitól gyorsabban áll be a fogyasztó. Bár az alkoholisták kétségkívül gyakrabban isznak égetett szeszeket, többek között azért is, mert olcsóbban és könnyebben elérik a kívánt tudatállapotot, ez nem jelenti azt, hogy minden vodkaivó alkoholista lesz.
A 80-as években azonban a Kongresszus és az államok sorra hoztak olyan törvényeket, amelyek a crack fogyasztóit és terjesztőit aránytalanul (akár 1:100) szigorúbb szankciókkal sújtották, mint a por kokain fogyasztóit. A jogszabály mögött nem kis részben rasszista és szociális előítéletek állnak: hiszen a crack használata jóval gyakoribb a marginalizált, szegény népcsoportok körében. A gettólakó fekete utcakölyköknek nincs pénzük arra, hogy por-kokainhoz jussanak – ez a kertvárosban élő fehér menedzserek kiváltsága maradt. És mivel a társadalom peremén élők eleve hajlamosabbak a problémás droghasználatra, ez tovább erősíti a crack-et övező mítoszokat. A crack-kokain törvények határására több tízezer nem erőszakos bűnelkövető került akár több évtizedre a rácsok mögé, ez is hozzájárult az amerikai börtönnépesség elképesztő növekedéséhez (majdnem félmillió ember ül ma kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény miatt). Az elmúlt 20 évben egyre több állam ismerte fel, hogy ezek a törvények kirekesztőek és igazságtalanok, így ma már csupán 13 államban van érvényben ilyen jellegű szabályozás – a szövetségi törvény azonban megmaradt. A Legfelsőbb Bíróság azonban hétfőn 7:2 arányban megerősítette egy korábbi szövetségi fellebviteli bíróság azon határozatát, miszerint a szövetségi bírók diszkrécijába tartozik annak eldöntése, hogy alkalmazzák-e a szigorú szövetségi útmutatót az ítélkezésük során. A következő napon a szövetségi bíróságok ítélkezési gyakorlatát koordináló bizottság (Sentencing Commission) hozott határozatot arról, hogy megváltoztatja a crack-kokain szankciókkal kapcsolatos szövetségi útmutatókat. Ennek eredményeként előreláthatólag mintegy 20 ezer fogva tartottaknak lesz lehetősége arra, hogy szabadonbocsátásért folyamodjon.
Egy nemrégen megjelent közvéleménykutatás szerint nem megalapozottak azok a félelmek, hogy a törvények enyhítése a drogok használatának terjedéséhez vezethet. A Zogby cég a következő kérdést tette fel a felnőtt amerikaiaknak: „Ha legalizálnák az olyan kemény drogokat, mint a heroin vagy a kokain, akkor valószínűnek tartja Ön, hogy kipróbálná őket?” Az amerikaiaknak csupán 0,6%-a válaszolt igennel erre a kérdésre, 0,4%-a pedig nem volt biztos benne. A polgárok 99%-a nem tenné függővé döntését attól a ténytől, hogy milyen az adott drog jogi megítélése. Ezt támasztják alá az európai statisztikák is: Hollandiában, ahol a marihuána coffee shopokban kapható, a 15-24 éves fiatalok 12%-a próbálta már ki a füvet, míg Franciaországban, ahol a fű terjesztését szigorúan büntetik, 24%-a, az USA-ban pedig a 18-25 éves fiatalok 27,9%-a. A drogtilalom alaphipotézise, mely szerint a szigorú büntetőjogi tiltás az, ami a droghasználat terjedését megakadályozza, erősen kétséges. A legális drogok, például a dohány használatának a 20. században tapasztalt térnyerése sokkal inkább a korlátlan szabadpiaccal járó agresszív marketing következménye, amelynek lenyesegetésével és az azt kísérő prevenciós kampányokkal jelenleg szép eredményeket érnek el az államok a dohányzás csökkentésében – amellett, hogy nem tiltják be a dohánytermékeket.
Sárosi Péter
