Az angol modern diszkók mint a korai rave partik legalizált változatai
A Medipress oldalán olvastuk, hogy egy a Journal of Consumer Research-ben megjelent friss tanulmány szerzői szerint, a mai szervezett, biztonsági őrökkel védett partikba kontrolláltabb formában átszivárgott a 80-as, 90-es évek földalatti bulijainak illegális jellege, így a mindennapi élet normáinak átmeneti felfüggesztése és a droghasználat is.
"Felfedeztük, hogy a fülsüketítő zene effektusai, az Ecstasy fogyasztás, az energikus tánc és a térrendezés együttesen egy kiszámított, igen keresett, megosztott élményt nyújtanak; a mindennapi élet szabályainak és normáinak átmeneti megszűnését.” – magyarázták a szerzők. „Továbbá szerintünk a klub, az élvezetes tevékenységek és élmények, melyeket nyújt, az illegalitás tere lett.”
Az angol kutatók 5 éves munkájukkal látszólag arra a közhelyre mutatnak rá, hogy ami korábban csak underground körökben működött, az ma már mainstream partikultúra, tehát a szórakoztatóipar része. A helyzet ennél azért bonyolultabb a szigetországban. 1990-ben, a földalatti bulikra válaszolva, Graham Bill miniszter bevezette az Entertainments (Increased Penalties) Act-et, melynek értelmében súlyos büntetéseket helyeztek kilátásba az illegális partik szervezői és részvevői számára egyaránt. Körülbelül ekkora tehető az ipari komplexumokban és a szabadtéren megrendezésre kerülő elektronikus zenei partik elterjedése, amelyről bővebben Bátorfy Attila írásában olvashatunk.
Ebben a tekintetben valóban izgalmas megfigyelni, hogyan kerültek át az illegális partik egyes szubkulturális elemei a mai, mindenki számára nyilvános bulikba. Számunkra különösképpen érdekes lehet, ha tudjuk, hogy a hazai események nagyjából az angol forgatókönyv szerint zajlottak.
"A rave-ek instabil, előrejelezhetetlen élvezetet jelentettek, mely morális pánikot keltett a médiában és a hatóságok körében. A klubok sokkal inkább törvényes kereteket biztosítanak, ahol meg lehet tapasztalni a rave eufóriáját.”
Az itthoni partikról azonban túlzás lenne kijelenti, hogy az évtizedekkel korábbi bulik legális másai lennének. 2005 első felében újraéledt a diszkórazziák gyakorlata, amelyről nehezen állítható, hogy a biztonságos szórakozást célozták, hiszen a békésen szórakozó fiatalok bulizásának megszakítása és ruházatuk, pupillájuk vizsgálata sem kínálatcsökkentés, sem költséghatékonyság szempontjából nem bizonyult hatékonynak, ráadásul az Ombudsman is törvénysértőnek nyilvánította a gyakorlatot. Bár mostanra (átmenetileg?) megszűntek a razziák, a keceli eset egyértelműen rámutat, hogy az ártalomcsökkentés elfogadottsága terén még mindig rosszul állunk: sok diszkóban csak meleg víz folyik a csapból, nincs megoldva a szellőztetés, nem engedik be a partyservice önkénteseit (mondván, náluk nem használnak kábítószereket) és ha mégis kiderül az a nem meglepő dolog, hogy az adott helyen drogot fogyasztottak, akkor az a szórakozóhely bezáratásához is vezethet. A diszkórazziák megszűntetésének nem az az üzenete, hogy a drogprobléma megoldódott, pusztán annyi, hogy a jelenség kezelésének több szempontból sem ez a megfelelő módja, ezért fontos lenne kidolgozni olyan, mindenki szórakozásának biztonságát szem előtt tartó stratégiákat, amelyek a realitás talaján állva a drogfogyasztással is kalkulálnak.
"A rave-ek instabil, előrejelezhetetlen élvezetet jelentettek, mely morális pánikot keltett a médiában és a hatóságok körében. A klubok sokkal inkább törvényes kereteket biztosítanak, ahol meg lehet tapasztalni a rave eufóriáját.”
Az itthoni partikról azonban túlzás lenne kijelenti, hogy az évtizedekkel korábbi bulik legális másai lennének. 2005 első felében újraéledt a diszkórazziák gyakorlata, amelyről nehezen állítható, hogy a biztonságos szórakozást célozták, hiszen a békésen szórakozó fiatalok bulizásának megszakítása és ruházatuk, pupillájuk vizsgálata sem kínálatcsökkentés, sem költséghatékonyság szempontjából nem bizonyult hatékonynak, ráadásul az Ombudsman is törvénysértőnek nyilvánította a gyakorlatot. Bár mostanra (átmenetileg?) megszűntek a razziák, a keceli eset egyértelműen rámutat, hogy az ártalomcsökkentés elfogadottsága terén még mindig rosszul állunk: sok diszkóban csak meleg víz folyik a csapból, nincs megoldva a szellőztetés, nem engedik be a partyservice önkénteseit (mondván, náluk nem használnak kábítószereket) és ha mégis kiderül az a nem meglepő dolog, hogy az adott helyen drogot fogyasztottak, akkor az a szórakozóhely bezáratásához is vezethet. A diszkórazziák megszűntetésének nem az az üzenete, hogy a drogprobléma megoldódott, pusztán annyi, hogy a jelenség kezelésének több szempontból sem ez a megfelelő módja, ezért fontos lenne kidolgozni olyan, mindenki szórakozásának biztonságát szem előtt tartó stratégiákat, amelyek a realitás talaján állva a drogfogyasztással is kalkulálnak.
Forrás: Kék Pont
Az angol kutatók a partik spirituális vetületére is kitérnek: „a klubok spirituális dimenziói néha régebbi templomokban kapnak helyet. A lemezlovas a szószéken kap helyet, az oltáron fényjáték látszik, és olyan neveket kapnak, mint „A Templom, Szentély, Isten Konyhája, stb.)”
Fejér Balázs (aka DJ Naga) már bő tíz évvel ezelőtt Az LSD kultusza című kulturális antropológia szakdolgozatában – melynek alapját a 1993-1996 között végzett terepmunkája képezte – feltárta az acid és a house partik spirituális jellegét és a DJ központi szerepét, aki „az egész utazás harmóniájáért, e közös virtuális tér tájaiért felelős.”
"Íme a house műfaj és az acid-kultusz lényege. Egy csoport tudatilag befolyásolt, multi-percepcionálisan széttagolt élményét egy posztjában kulturálisan megerősített specialista nyilvános együttléti térben befolyásolja, és befogadói/előadói visszacsatolások mellett saját (művészi/emberi/mágikus) szándékait érvényesíti. A Dj figurája ezen a ponton a pap, a médium és a sámán alakjával kerül összefüggésbe, s ezek a képzetek meg is jelennek az acid-mítosz és ideológia szintjén." (43.o.)
"A party élmény, szűkebben az LSD-fogyasztás jellegzetes, a résztvevők által nem ritkán emlegetett indoka a lét és a világ igazságainak megértésére irányuló általános spirituális keresés, ennek környezetében értelmeződik a résztvevők számára az acid-kultusz." (63.-64.o.)
Bár Fejér –a hivatkozott tanulmány kutatóival ellentétben – elsősorban az LSD és nem az ecstasy szerepét vizsgálta a partik és a partizók életében, a használat motivációiban feltűnő párhuzamok egyértelműek és az ez irányú kutatások szerint ezek nem sokat változtak az utóbbi évtizedben. A két ország partikultúrájában a különbség inkább a megítélésben és a partizók biztonságos szórakozásának biztosításában figyelhető meg, amiben Magyarországnak még lenne hova fejlődnie.
Kardos Tamás
Drogriporter
2008.10.24.
