Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Orbán Viktor és Lázár János vitája a dohánytilalomról érdekes kérdéseket vet fel. Ezekről lehetne és kellene is értelmes párbeszédet folytatni, de ez az üzengetés inkább csak paródiája annak.
Érdekes vita bontakozott ki a médiában Orbán Viktor miniszterelnök és Lázár János dohányzásügyi miniszterelnöki biztos között. Olyan illúziót kelt, mintha Magyarországon lenne és lehetne értelmes, érvekkel, bizonyítékokkal és nem indulatokkal alátámasztott vitát, párbeszédet folytatni arról, hogy egyes tudatmódosító szerek fogyasztását és forgalmazását miként szabályozza az állam. Ez persze csak illúzió: a vita színvonala és jellege sajnos meg sem közelíti azt, ahogyan egy ilyen társadalmi vitát le kellene folytatni, jelenleg inkább a rendszer két erős embere üzenget egymásnak az éteren keresztül.
Lázár János pár hete beterjesztett javaslatára, miszerint a dohánytermékeket teljesen be kellene tiltani – egyelőre csak a 2020 után született generációk számára – mi is reagáltunk itt a Drogriporter blogon. Bár a dohányzás korlátozása fontos állami érdek, ennek nem a tilalom az útja, hiszen egy olyan feketepiacot teremtene, ami utána rengeteg ártalmat okozna mindenkinek.
Orbán Viktor is reagált Lázár tervére, mégpedig azt, hogy ő a szabadság pártján van, nem akarja betiltani a cigarettát. Jó tudni. Amint meghallottam ezt a hírt, rögtön arra gondoltam, hogy meg kellene kérdezni tőle, hogy vajon akkor a kannabisszal kapcsolatos álláspontját is revideálta-e, amit korábban az „ördöggel cimborálásnak” nevezett és szigorúan tiltani rendel. De megelőzött Lázár János, aki ugyanezt a kérdést tette fel a videójában, bár más előjellel. Lázár szerinte egyes szerek tilalma érv amellett, hogy a dohányt is be kell tiltani. Szerintem meg a dohány legalitása érv amellett, hogy más szereket, például a kannabiszt is legálisan kellene szabályozni, úgy, ahogyan például Kanada is tette.
Nem új egyébként a politikának ez a tudathasadása: szabadságpártiság a legális drogok esetében, míg szigor az illegális szerek esetében. Lehet, hogy egyesek emlékeznek még Katona „Oh hát én nem is dohányoztam” Bélára, az Országgyűlés MSZP-s elnökére, vagy Harrach „Nem szeretem, ha megtiltják nekem” Péter KDNP képviselő esetére. Kicsinyes, képmutató és álszent – ezekkel a jelzőkkel lehet leírni a politika hozzáállását a drogokhoz.
Ahhoz, hogy értelmes vitát lehessen folytatni erről, további kérdéseket kellene őszintén megválaszolnunk. Például tényleg azok a szerek a legveszélyesebbek a közegészségre és a társadalomra, amelyek be vannak tiltva? Mik a kulturális és történelmi okai, hogy egyes szerek tiltottak, míg mások legálisak? Egy szer káros hatásainak a visszaszorítására tényleg az a legjobb módszer, ha betiltjuk? Vajon milyen károkat okoz maga a tilalom? És tényleg csak két pólus közül választhatunk, a totális tiltás és a teljes szabadkereskedelem között? Vajon eleget tesz-e az állam a jog szféráján kívül azért, hogy az egyes szerek fogyasztói hozzáférjenek a megfelelő segítséghez és támogatáshoz, ha le akarnak szokni, vagy ha csökkenteni akarják a fogyasztás ártalmait? Vajon miért nem beszélünk arról, hogy miért válnak egyes emberek függővé, míg mások nem? Hogy miért van az, hogy a legtöbb szer éppen a legkiszolgáltatottabb, a legszegényebb polgártársaink között szedi a legtöbb áldozatot?
Ezekre a kérdésekre persze van válasz, és azokban az országokban, ahol becsületesen feltették és megvitatták ezeket a kérdéseket, ott bizony igen drasztikus változásokat eszközöltek a drogpolitikában. A vitát nem lehet arra leegyszerűsíteni, hogy vannak a drogpártiak, akik azt akarják, hogy az emberek szabadon drogozzanak, és a drogellenesek, akik azt akarják, hogy nem. Azt kell megnéznünk, hogy mivel használunk, és mivel ártunk, mérlegelnünk kell az ártalmakat és az előnyöket, mint minden más közpolitikai döntés esetében, legyen szó energiapolitikáról vagy mezőgazdaságról. Az ilyen társadalmi vitákhoz azonban elengedhetetlen az, ami a NER-ből egyre inkább hiányzik: a tudományos kutatás és vita szabadsága, színvonalas szakpolitikai háttérintézmények, párbeszéd a civil társadalommal, pluralizmus és független média.
Sárosi Péter
