A kaliforniaiak ezúttal leszavazták – azonban hosszú távon a legalizáció ügye győzelemre áll
Bár az előzetes közvéleménykutatások nagy része a legalizáció-pártiak többségét mérte a kaliforniai választók körében, a 19. Javaslat elbukott és a fű egyelőre nem lesz legális az államban (55% nem – 45% igen). Úgy tűnik, pont az történt, amiről a Tilos Rádió Morális Vállalkozók c. műsorában beszélgettünk előző este: bár a választások előtt sokan hangoztatták pozitív véleményüket a legalizációs javaslatról, a szavazófülkében győzött az ismeretlentől való félelem, és talán valami más is.
Az elemzők Bradley-hatásnak nevezik azt, amikor a közvéleménykutatásokéval ellentétes eredmény születik a választásokon. 1982-ban ugyanis az előzetes poll-ok Tom Bradley, Los Angeles fekete polgármesterének győzelmét ígérték a kormányzóválasztáson, aki azonban végül csúfos vereséget szenvedett. Ott valószínűleg a fehér középosztálybeli választópolgár rejtett, már önmaga előtt is szalonképtelennek tartott rasszizmusa nyilvánult meg, ez esetben szintén valamiféle a legalizáció vélt negatív társadalmi hatásaival szemben érzett irracionális félelem kerekedhetett felül. Igen, irracionális, mert a választópolgárok többsége nem osztott és szorzott a várható szabályozás gazdasági, közegészségügyi vagy éppen szociális hatásairól.
|
Miről szólt a javaslat amiről a kaliforniaiak szavaztak? – 21 éves vagy idősebbek számára 1 uncia (28,5 g) tartása és nem közterületen történő elfogyasztása engedélyezett lett volna |
A Fehér Ház drogellenes irodájának (ONDCP) költségvetése 1981 és 2002 között 1,5 milliárdról 18 milliárdra növekdett, ami még az inflációs ráta bekalkulálásával is mintegy 600%-os emelkedést jelez. Ezzel párhuzamosan 1990 és 2006 között jelentősen növekedett a kannabisszal kapcsolatos rendőrségi előállítások (150%) és a rendőrségi kannabisz-lefoglalások száma (400%). Csak Kaliforniában évente kb. 80 ezer embert állít elő a rendőrség marihuánával kapcsolatos bűncselekmények miatt, az elmúlt 20 évben összes 850 ezer ilyen intézkedésre került sor. Mégis: a kannabisz potensebb, olcsóbban és könnyebben hozzáférhetőbb, mint valaha. Ugyanakkor illegális, és ezáltal extraprofitot biztosít a mexikói drogkartelleknek, amelyek bevételeik 60%-át abból szerzik, hogy marihuánát csempésznek át a határon északra. És közben mellesleg korrumpálják az egész mexikói államot és olyan véres erőszakhullámot generálnak, amelynek 2006 óta 28 ezer ember esett áldozatul.
A TASZ filmje egy kaliforniai gyógyászati marihuánát áruló boltot mutat be
Az elmúlt évtizedekben nyilvánvalóvá vált, hogy a börtönök megtöltése nem fogja elhozni a várva várt győzelmet a drogellenes háborúban – pusztán újabb problémák forrásává válik. 1982 és 2000 között a kaliforniai börtönnépesség 500%-al nőtt, ennek egyik fő oka a drogellenes háború, amely nem-erőszakos bűnelkövetőkkel zsúfolja túl a büntetés-végrehajtási intézményeket. A túlzsúfoltság enyhítésére egy megoldást ismernek: még több börtönt kell építeni, ez pedig irdatlan mennyiségű pénzbe kerül. A kaliforniai állam, amely jelenleg mintegy 19 milliárd dolláros államháztartási hiánnyal küszködik, 45%-al többet költ börtönök építésére, mint egyetemekre. Ez a helyzet hosszú távon fentarthatatlan. A marihuána legalizációjával nem csak rengeteg pénz ablakon kidobását lehetne megakadályozni, de jelentős többletbevételhez is juthatna az állam (ezt szakértők évi 1 milliárd dollár fölé becslik). A kannabisz tömeges fogyasztása ráadásul még hosszú távon sem vezet az alkoholhoz vagy a dohányhoz hasonlóan súlyos közegészségügyi terheket jelentő megbetegedésekhez: nem okoz például tüdőrákot, szkizofréniát "okozó" hatását pedig finoman szólva is eltúlozták.
A szigorú büntetőpolitika aránytalanul sújtja az egyébként is hátrányos helyzetű kisebbségeket. Bár a fogyasztókon belüli arányuk nem magasabb, mégis sokkal gyakrabban kerülnek börtönbe, mint fehér sorstársaik: a rendőrség ugyanis sokkal hamarabb kér egy latin vagy afro-amerikai fiatalt a zsebei kiürítésére, mint egy fehéret. Az olyan törvények, mint a kötelező minimum (mandatory minimum) és a három csapás (three strikes) embertelenül hosszú börtönbüntetések kiszabásával rengeteg családod szakítottak szét – márpedig a szakemberek szerint a drogproblémával dacolni képes egyik leghatékonyabb társadalmi egység a család. Az a kaliforniai recept, amelyet Lázár János és Fideszes társai a “bűnözési hullám” megállítására írnak fel a magyar társadalom számára, ott már régen katasztrófának bizonyult.
Ha valaki logikusan végiggondolja ezt, akkor be kell látnia, hogy a jelenlegi drogpolitika megbukott és gyökeres reformokra lenne szükség. Valóban, a legtöbb amerikai ma már be is látja, hogy a drogellenes háború megbukott – azonban az már más kérdés, mennyire nyitott arra, hogy kipróbálja annak az alternatíváit is.
Ne feledjük, hogy az amerikai társadalom agyát hosszú évtizedek óta mossák azzal a propagandával, hogy a marihuána mennyire veszélyes szer – a drogellenes háború ideológiai munícióját a félelem szolgáltatja. Amikor Harry Anslinger, az akkori drogcár elérte, hogy a marihuánát 1937-ben betiltsák, ezt nagyrészt a füvet szívó, az amerikaiak elől a munkát elhalászó mexikói vendégmunkásokkal szemben gerjesztett xenofób indulatokkal érte el, másrészt pedig rémtörténetek tálalásával, amelyekben a marihuána dühöngő baltás gyilkossá változtatott tisztességes fiúkat és utcán strichelő kurvává erkölcsös lányokat (Lásd: Örjöngő füvesek?). Bár a propaganda eszközei és kellékei változtak az évtizezedek során, a tartalom, a félelem nem változott, és nagyon mélyen beleitta magát a közbeszédbe és közgondolkodásba. A félelem segítségével győzött Nixon, amikor 68-ban meghirdette az ún. drogellenes háborút. Ez a félelem segítette Ronald és Nancy Reagent, amikor megindították a “Just Say No” kampányukat. A félelemmel operált a Partnerség a Drogmentes Amerikáért szervezet 1987-es hírhedt serpenyős reklámja, amelyet az adófizetők dollármillióiból sugároztak a televíziók az egész Államokban (ebben ahhoz hasonlították a marihuána hatását az agyra, mintha egy tojást a forró serpenyőbe rakunk). Nem csoda, hogy a kritikusok szerint a kormányok által “drogprevenció” címén elköltött pénz nagy része valójában politikai propagandára szolgál: arra, hogy elhitesse az emberekkel, a jelenlegi szigorú zéró-tolerancia az egyetlen, ami megvédi a gyermekeiket attól, hogy az utcán fetrengjenek a saját hányásukban. A Fehér Ház drogellenes irodáját jelenleg vezető Gil Kerlikowske még az eddigi egyik legliberálisabb drogcárnak számít – de hiába, hiszen törvény kötelezi arra, hogy a dekriminalizációs és legalizációs törekvéseket ellenezze!
Mégis, azt gondolom, hogy a kaliforniai népszavazási javaslat támogatóinak nincs okuk a pesszimizmusra. Amikor a gyerek járni tanul és taknyol egy nagyot, a szülei semmi esetre sem mondanak le arról a reményről, hogy egyszer majd rendesen járni fog – sőt. A mostani népszavazás előtti fokozott sajtófigyelem, a legális szabályozás mellett felszólaló celebek, a rengeteg szakértői anyag, a kampányt támogató milliárdosok mind azt mutatják, hogy a legalizáció immár mainstream üggyé vált az amerikai társadalomban, amit nem lehet többé egy kézlegyintéssel elintézni azzal, hogy “álmodnak a hülye hippik”. Az elmúlt évtizedben a közvéleménykutatások szerint az egész USA-ban drámaian megnőtt a fűlegalizáció híveinek tábora, ebben valószínűleg szerepet játszik az is, hogy idős korba lépett a 60-as évek lázadó fiatalsága, a baby boom nemzedék. Ha ez a trend így folytatódik, nem nagy jövő jósolható a drogellenes háborúnak, főleg úgy, hogy az egyre nyilvánvalóbb anakronizmussá válik egy nyílt társadalomban.
Sárosi Péter
