Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A Nirvana énekesének függősége és tragédiája: vajon mi történhetett volna másként?
A 90-es évek elején, a grunge hullám tetőpontján, rengeteg Nirvánát hallgattam. Mondhatni rongyosra hallgattam a kazijaimat. Kurt Cobain egyfajta ikon volt sokunknak a mi X-generációnkban. Nem csak a zenéje, de valahogy az egész belőle sugárzó attitűd megtestesítette azt, ahogyan éreztük magunkat. Valahogy olyan fucked up generációnak éreztük magunkat egy fucked up világban (pedig még nem is tudtuk, mi következik).
És amikor meghalt, az nagyon megrázott. Napokig szomorú voltam. És nem voltam egyedül. Emlékszem, több helyen gyertyás megemlékezést tartottak róla az országban. A halála pontos körülményeiről akkoriban viszonylag keveset tudtam meg: annyit, hogy öngyilkos lett. Drogfüggő volt és depressziós. Valahogy a naiv tini agyammal magamban azt gondoltam, hogy ha én ott lettem volna, azokban az utolsó napokban, akkor bizonyára ráveszem, hogy éljen még. Megmenthető lett volna, ha beavatkoztak volna olyan rokon lelkek, akik szerették.
Nos, mint már jóval később megtudtam, megtették. Sokan, sokféleképpen. De egyrészt talán már túl későn, és az sem biztos, hogy a megfelelő módon. És az igazság az, hogy – és ezt igazán már csak felnőtt fejjel értettem meg – sajnos nem „menthetsz meg” másokat – saját maguktól. Tudsz támogatni, tudsz mellette lenni, de ha ő már lemondott az életről, akkor senki se tudja megmenteni.
És még valami, amit akkoriban még nem értettem: hogy milyen nagy szerepe van annak, hogy ki mit hoz magával gyermekkorból. A generációmból sokan átéreztük a Nirvana-életérzést, és éppúgy kísérleteztünk alkohollal és más szerekkel, mint Cubain – de nem minden kísérletezőből vált függő. És nem minden függő követett el öngyilkosságot. Vajon miért van az, hogy valaki viszonylag kevés ártalommal átvészeli a „vad”, „lázadó” fiatalságot – mások viszont egy életre benne maradnak a függőség ördögi körében? Esetleg meg sem érik, hogy kijussanak belőle…
Charles Cross életrajzában azt írja, hogy Cobain az ártalmas gyermekkori élmények (ACE) kérdőíven bizonyára magas pontszámot ért volna el. Szülők válása: pipa. Családon belüli erőszak: pipa. Lelki abúzus: pipa. Elhanyagolás: pipa, satöbbi. Tudjuk, hogy az ACE magas pontszám egyben nagy sérülékenységet jelent a függőség szempontjából. Számszerűsítve: ha valaki 5 vagy több ACE pontot ér el, akkor akár tízszer nagyobb eséllyel válik drogfüggővé, mint aki 0 pontot ér el. És ugyanígy: a magas ACE pontszámot elérő emberek körében jóval magasabb az öngyilkosságok aránya is.
Persze az ACE pont soha nem determinációt – elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan ok-okozati meghatározottságot – jelent. Az ember nagyon is képes változni és változtatni – és nagyon sokat jelent, hogy végül milyen környezetben, milyen közösségben kell leélnie az életét. Milyen behatások érik, milyen lehetőségei vannak. Cobain esetében sajnos ez a képlet nem alakult túl jól. Ezt is már felnőttként tudtam meg, miután részletesen olvastam az utolsó napjairól.
Március végén – alig több, mint egy héttel a halála előtt – Cobain seattle-i lakásában 10 barátja gyűlt össze, köztük a felesége. A találkozót egy Steven Chatoff nevű addiktológiai tanácsadó javaslatára szervezték. Ebben az időszakban népszerű „intervention” (beavatkozás) volt ez: összegyűjteni a drogfüggő számára fontos embereket, akik szembesítik azzal, mennyire helytelenítik az önpusztító életmódját, és választás elé állítják: vagy rehabba vonul, vagy megszakítják vele a kapcsolatot. Nem hajlandók „táplálni” a függőségét és „társfüggők” lenni benne. Ezt nevezik „szigorú szeretetnek”.
A beavatkozás két napig is eltartott. Cobain barátai sorra konfrontálódtak vele. Felesége, Courtney Love elmondta, hogy ha nem áll le a drogozással, otthagyja a kislányukkal együtt. A zenekar tagjai kijelentették, hogy nem hajlandók többé vele dolgozni, ha nem megy be rehabba. Cobain teljesen kiborult és megtört. Látszólag beleegyezett mindenbe és bevonult egy Exodus nevű magánrehabba, hogy lejöjjön a drogokról. Felesége abban a tudatban hagyta ott és utazott el a kislányával Los Angelesbe, hogy jó úton halad.
De mi sem állt távolabb az igazságtól. Az intervenció valójában katasztrofálisan alakult. Cobain súlyos depressziótól megbénított elméje valószínűleg csak azért egyezett bele látszólag a rehabba, hogy véget vessen a tortúrának. A beavatkozás igazából csak azt a tudatot erősítette meg benne, hogy mindenkinek csalódást okozott és nem méltó senki szeretetére. És már ekkor elhatározta, hogy véget vet az életének. Ezt erősíti meg az a tény, hogy nem sokkal a beavatkozás után egy barátja segítségével puskát vásárolt egy fegyverboltban. Még azelőtt, mielőtt becsekkolt volna egy Exodus nevű kaliforniai rehabba. Itt felhívta feleségét, hogy elmondja neki: bármi is történik, tudja, hogy szereti.
Nem maradt sokáig a rehabban. Hamarosan kiszökött az épületből. Bár elvileg a rehabból mindenki szabadon távozhatott, hiszen nem börtön, ő mégis a kerítésen mászott ki: szégyellte, hogy kudarcot vallott. Megint. Visszatért Seattle-be, ahol hamarosan elbarikádozta magát a háza kertjében lévő üvegházban. A rendőrök itt sokáig nem is keresték, csak jóval a halála után találták meg holttestét és búcsúlevelét. Ebben egy végtelenül magányos és magát végtelenül szégyellő ember hangja szólalt meg, utoljára. Aki nem talált jelentést többé az életében, és úgy érezte, mindenkinek csak csalódást okoz – különösen kislányának, Francisznek.
Maia Szalavitz, aki érintettként több könyvet is írt a drogfüggőség témájában, Cobain tragédiáját annak példájaként említi, hogy miért veszélyesek a 80-as években divatossá vált konfrontatív beavatkozások. Ma már jóval kevésbé konfrontatív, a hozzátartozók közötti pozitív kommunikáció szerepét hangsúlyozó beavatkozások is vannak. Ilyen például a CRAFT (közösségi megerősítés és családfejlesztés) módszere. Erről nemrég magyarul is megjelent egy könyv, amit a kiadó eljuttatott hozzám – és hamarosan írni is fogok róla egy beszámolót.
Szükségszerű volt Cobain tragédiája? Egyrészt nem véletlen, hogy úgy alakult, ahogy. Másrészt viszont nincs olyan, hogy „menthetetlen” ember. Nincs olyan függőség, amiből ne lenne szabadulás. Hiába a gyermekkori traumák – a múlt – minden makacs hínárként lehúzó hatása, a szabadság valójában mindig karnyújtásnyira van. Ahogy Viktor Frankl megfogalmazta: ott van az impulzus és a reakció közötti pillanatban.
Sárosi Péter
