Tóth Szabolcs Töhötöm a Magyar Nemzet 2005. november 12.-ei számában (Tabu c. cikk) több igen fontos kérdést vet fel. A cikk a tiltó drogpolitika kulturális alátámasztottságát kérdőjelezi meg, a droghasználat elterjedtségének fényében (az írás aktualitását az a kutatás adta, miszerint a Temze folyó kokaintartalmának elemzése alapján úgy tűnik, a kokainhasználat Londonban jóval magasabb, mint azt eddig gondolták).

„Eddig a tiltást kulturálisan megtámogatta a droghasználat tabuvá emelése és démonizálása. A kábítószer-használat félvilági jellege és morális rombolása az egyik legjobban eladható témává vált a sajtóban, ahol az olvasó ezen keresztül is megkaphatta napi szörnyülködésadagját”. Ugyanakkor felismerve, hogy a társadalomnak nem elenyésző kisebbsége használ tiltott szereket, „azt az anyagot pedig, amelyet így vagy úgy ennyi ember próbált már, nehéz lesz ebben a kulturális tiltózónában tartani. Mert miért is lenne megbotránkoztató valami egy társadalomban, ha tudni lehet, hogy a sarki fűszeres és a szomszéd szobafestő is él vele?” „Létezhet-e olyan törvénykezés, amelyet nem támogatnak meg a kódexen kívüli szokásrendszerek, társadalmi elvárások és tiltások?” Teszi fel a kérdést a cikk. „A tiltó törvények mögül fénysebességgel tűnik el a "hátország", amely a szükségesnek mondott jogszabályokat betarthatóvá teszi.”

A szerzőnek igaza van. Az egyik nyitva hagyott kérdés, hogy egyáltalán betarthatóak voltak-e valaha ezek a törvények, a másik pedig, hogy szükség volt-e rájuk. A cikkben is idézett elterjedtségnek, ezen belül pedig az alkalmi, rekreációs, vagy ha úgy tetszik kontrollált kábítószer-fogyasztási mintázatoknak a problémás droghasználathoz viszonyított túlnyomó arányát tekintve, nem.

Ez a logika ugyanakkor egy apró csapdát is magában rejt: ha valóban akkora „morális rombolást” vinnének végbe a „kábítószerek”, ha fogyasztásuk önmagában problémát jelentene, tiltásuk (és ezalatt a kábítószer-fogyasztók büntetőjogi fenyegetettsége/gyógykezelésre kényszerítése értendő), indokolt lenne, mert a tiltással a kábítószer-fogyasztást meg lehetne előzni.

Láthatjuk viszont, hogy a tiltó drogpolitika minimális vagy semmilyen hatással nincs arra, hogy az adott országban hányan fogyasztanak illegális szereket. Érdekes módon a „zéró toleranciájáról” híres Amerikai Egyesült Államokban többen használnak illegális szereket az össznépességhez viszonyítva, mint Hollandiában, Svédországban pedig arányában több "problémás droghasználó" él, mint Hollandiában. (Egyes kutatók szerint, a drogpolitika a fogyasztási mintázatokra nézve is irreleváns.)

Ugyanakkor a kábítószer-jelenség „kezelésére” hivatott állami politika nagyon is nagy hatással van arra, hogy mennyi probléma származik a kábítószer-fogyasztásból. A nem problémás kábítószer-fogyasztó többség megtérítésére költött összegek nagysága az egyik, gazdasági tényező. A nem problémás kábítószer-fogyasztó többség stigmatizációjának mértéke a másik, társadalmi tényező. A „problémásan” kábítószert fogyasztó kisebbség valódi, egészségügyi, lelki és szociális problémáiban való segítségnyújtás a harmadik, az előbbiekhez képest semmivel sem kevésbé fontos, emberi tényező.

A szerző a tiltással kapcsolatos következtetését viszont elhamarkodta: „A kérdés nem az, hogy szükséges-e a tiltás, hiszen nem látni olyan alternatívát, amely a jelenlegi kulturális közegben kezelhetné a droghasználatot (Bizonyára vannak érettebb nemzetek, amelyeknek körében a kevésbé szigorú szabályozás is helyes irányba terelheti e szubsztanciák alkalmazását. A magyar kereskedelmi tévéknek a világon példátlanul kártékony műsorfolyamát nézve megállapíthatjuk: a mienk még nem ilyen)”

A tiltás beszüntetésének létjogosultsága nem egy nemzet „érettségének” mértékén múlik. A kereskedelmi televíziók minősége nem ad megbízható képet egy ország „érettségéről”, de talán igaz, hogy tükrözi az egy adott problémához való általános hozzáállást. A politikát viszont nem az információhiányon és indulatokon alapuló „általános közhangulatnak” kell meghatároznia. Ha ez történne, Magyarországon még mindig halálbüntetés lenne. A politikát racionális, tudományos alapokon nyugvó tényeknek kell alakítania.

A racionális, tudományos alapokon nyugvó tények szerint pedig, a tiltásnál csak jobb alternatíva létezik. Nyugat-Európában már több évtizedes hivatalos (az emberiség történetében több évezredes) múltra tekint vissza az ártalomcsökkentés szemlélete, amely a droghasználat puszta léte helyett a valós károkra összpontosít – kiküszöböli az állami beavatkozások által okozott károkat és stigmatizációt, mindeközben csökkenteni szándékozik a droghasználattal járó kockázatokat és problémákat, úgy hogy közben tiszteletben tartja az emberi jogokat és az emberi méltóságot. Az ártalomcsökkentés több országban egyenrangú partnere, és nem kizárója a megelőzésnek és kezelésnek.

1.	LegottTegel	2005-11-23
Remélhetőleg a "vannak hibák, amiket nem akarunk többször elkövetni"-be a drogpolitika is beletartozik…ha ilyen cikket átengednek MN-be, az mindenképpen jó jel. Lassan felismerheti a hétköznapi ember is, hogy sokszor maga a tiltás teszi olyan veszélyessé a drogokat, ami indokolja a tiltást. A sajátélményen alapuló tapasztalatoknak valóban nagy hatásuk kéne, hogy legyen egy szer rombolásának morális megítélésére, de vajon a hatvanas évek diáklázadásai óta miért tart ki mégis Amerika a zéró tolerancia mellett?