Bosszantó, amikor a zéró-tolerancia működésképtelenségére mutató eseményeken felbuzdult – drogtémában teljesen járatlan – személyek, pusztán politikai célból azokat hibáztatják, akik az egyénre és a közösségre nézve is egy hatékonyabb gyakorlatot szeretnének meghonosítani.

Bayer Zsolt – Turi-Kovács Bélához hasonlóan – a héten bekövetkezett heroin túladagolásokról szintén úgy gondolkodik, hogy pusztán a szigorításokkal elejét lehetne venni a további eseteknek. Bayer azonban tovább megy, és egyenesen azt állítja, hogy a hat (mára már sajnos nyolc) személyen felül, a drogfogyasztás „kudarcos életű, kamaszlelkű és kamaszagyú” liberalizálói is éppúgy felelősségre vonhatóak a halálesetekért, dacára annak, hogy hazánkban, a régióhoz mérten szigorú drogpolitika uralkodik. Bayer követendő példaként említi az Egyesült Államokat, ahol szintén rájöttek, hogy a szigor a megfelelő út a drogprobléma kezelésére.   

Bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy Bayer elsősorban nekünk címezte panaszos levelét, mégis szeretném világossá tenni számára, hogy miként lehet hatékony egy olyan drogpolitika, amely nem a totális tiltáson alapul, illetve azt is, hogy a teljes körű tiltás milyen nem kívánt következményekkel jár, és hogyan vezethet a mostanihoz hasonló tragédiákhoz.

Vegyük először példaként az Egyesült Államokat, amely Bayernek modellül szolgál! Nixon 1971-ben hirdette meg a totális drogellenes háborút, Amerika első számú közellenségeinek nyilvánítva a drogokat. A drogellenes törekvéseket a republikánus és demokrata elnökök egyaránt magukénak érezték és a drogmentes Amerika záros határidőn belüli megteremtésével áltatták a népet és magukat. A közös cél érdekében a különböző kormányok fokozatosan emelték a tétet, így a drogellenes háború kezdeti évi 1 milliárd dolláros költségei évi 40 milliárdra nőttek, miközben az USA mára a legtekintélyesebb börtönnépességgel büszkélkedhet (az Államokban nyolcszor annyi fogvatartott jut minden 100 ezer lakosra, mint Európában átlagosan). A drogellenes háború megnyerésére fordított összeg mára körülbelül 500 milliárd dollárnál tart.

Akkor lássuk e nemes, közel 40 éve tartó küzdelemnek a drogfogyasztás terén felmutatott eredményeit: Jelenleg az Egyesült Államokban próbálnak ki és használnak drogokat a legnagyobb arányban az egész világon a drogellenes háborúra fordított legnagyobb költségevetés mellett! Az illegális drogok eközben könnyebben hozzáférhetőek bárki számára, mint valaha.

Biztos, hogy Magyarországon is erre lenne szükség?

 

A teljes körű tiltással nem csupán ez a probléma. A szigorítás egyáltalán nem hatékony a megelőzés területén, ugyanis hátráltatja a prevenció és a terápia eredményességét, hiszen a büntetőjogi szankcióktól tartva a problémás fogyasztó nem mer segítséget kérni, sokszor még túladagolás, vagy komoly egészségügyi probléma kialakulása esetén sem. A teljes tiltás növeli a droghasználók megbélyegzettségét és társadalmi leszakadását, ami tovább nehezíti a kezelésbe kerülésüket. Ha Bayer Zsolthoz hasonlóan nem hiszünk az eleve elrendeltségben, akkor azt kell gondolnunk, hogy nem törvényszerű a drogfogyasztó leszakadása és túladagolásos halála, közbe lehet lépni és segíteni rajta. Sokan sajnos úgy gondolkodnak – aki hülye, haljon meg alapon –, hogy aki belefogott a heroinozásba, az vállalja a következményeket. A totális tiltás esetén a következményeket azonban az egész közösségnek vállalnia kell! Az a heroinista, aki nem tud bekerülni kezelésbe – jelenleg a hazai elterelés intézményében háromnegyed részben problémamentes droghasználók kényszerkezeltetik magukat –, az jó eséllyel az utcán próbálja beszerezni a napi betevőhöz szükséges anyagiakat és nem ritkán használt tűket hagy maga után parkokban, játszótereken, ezzel jelentősen növelve a HIV/AIDS és hepatitiszjárvány terjedésének esélyét. Magyarországon szerencsére működik metadonterápia, de további szigorítással akár ezt is felszámolhatnánk. Ekkor valószínűleg úgy járnánk, mint Oroszország, ahol ma – a Kelet-Európa és Közép-Ázsia régió más országaival karöltve – a HIV/AIDS járvány a világon a leggyorsabban terjed.
Talán ebbe a táborba sem kéne beállni.

Az úgynevezett drogliberalizáció alatt sem hipermarketek polcain sorakozó, bárki számára hozzáférhető füves zacskókat és tablettákat kell elképzelni, hanem egy szabályozott állami piacot, amely tudatos egészségfejlesztést és határozott prevenciós stratégiát követelne meg a politikában. A totális tilalmat egy ésszerű tiltás és állami kontroll váltaná fel. Gyakorlati téren ennek az elképzelésnek a sikerét mutatja Hollandia, ahol a felnőttek számára legálisan hozzáférhető kannabisz ellenére kevesebb középiskolás füvezik, mint a környező országokban (az USA-ról nem is beszélve).

A drogfogyasztásra irányuló differenciált megközelítés természetesen megkülönböztetné az alacsonyabb és magasabb kockázatú szerekhez való hozzáférés módját és lehetőségeit is. Heroinhoz – svájci és kanadai mintára – csak azok a függők férhetnének hozzá, akik számára más leszoktató programok nem voltak hatékonyak. Ők az erre kialakított klinikai belövő szobákban használhatnának orvosok által előírt (így szennyező anyagoktól mentes) heroint. Egy nem kezelt heroinfüggő, a kanadai becslések szerint 45 ezer dolláros többletköltséget jelent a büntető-igazságszolgáltatási, szociális és egészségügyi kiadások terén. A montreali orvosok úgy találták, hogy az ingyenes állami heroin nem tette telhetetlenekké fogyasztókat, sőt, miután az életkörülményeik stabilizálódtak, a függők jelentős része csupán napi két alkalommal jelentkezett, és az engedélyezett 400 mg helyett csupán átlagosan 170 mg-ot vett fel. A fogyasztási szokásaik tehát kontrolláltabbá váltak, mint az utcán, ennek következtében javult az egészségügyi és szociális helyzetük is, sokan közülük újra munkába álltak, nem voltak többé bűncselekmények elkövetésére szorulva. Egy svájci vizsgálat szerint 1 éves heroinfenntartó program után a páciensek körében 94%-al csökkent a komoly vagyon elleni bűncselekmények elkövetésének száma.
Nem kétséges, hogy aki nem „helyezi az individuumot magasabb polcra a közösségnél” és nem „kamasznyi felelősségérzettel bír a világ, az egyén s a közösség iránt”, az melyik megközelítést választja.

Akit továbbra sem győzött meg a totális tiltás tarthatatlansága, az tekintse meg a hazai téma szakértőinek – rendőrök, pszichológusok, pszichiáterek, kriminológusok, addiktológusok, toxikológusok, jogászok – véleményét a fogyasztók büntetésének elhibázottságáról.