Az EMCDDA szöveggyűjteménye a kannabiszról – kritikai összefoglaló magyarul
Az Európai Kábítószer- és Kábítószerfüggőség Megfigyelő Központja (EMCDDA) “Szöveggyűjtemény a kannabiszról: globális kérdések, helyi tapasztalatok” címmel kétkötetes, hiánypótló monográfiát adott ki az európai kannabisz-helyzetről. A két kötet alaposan körüljárja azokat a kérdéseket, amelyek napjainkban gyakran foglalkoztatják a sajtót: hányan használják a szert alkalomszerűen és hányan rendszeresen, vajon növekszik-e a fű potenciája, tényleg pszichózist okoz-e a marihuána stb. Az EMCDDA-től megszokott körültekintéssel és óvatossággal fogalmaz olyan témáknál, amelyek élesen megosztják a közvéleményt, és árnyalja a médiában és egyes propagandaanyagokon gyakran torzított formában megjelenő “igazságokat” a fűről. Számunkra a szöveggyűjtemény sok szempontból annak igazolásául szolgál, hogy a TASZ Drogpolitikai Programja által képviselt irányvonal alapvetően helyes tudományos alapokon nyugszik. Amit a kötetből hiányolni lehet, az a leggyakrabban éppen az, hogy nem nevezik nevükön a problémákat és nem vonják le a drogpolitikai következtetéseket. Ez persze nem is az EMCDDA dolga, nekünk mint a szöveg értelmezőinek viszont igen, akárcsak a politikai döntéshozóknak.
Európában minden ötödik felnőtt szívott már kannabiszt, közülük 13 millióan az elmúlt hónapban is: a téma tehát nem holmi elszigetelt jelenség. A könyv mindenkinek kötelező olvasmány, aki részt kíván venni a kannabisz-politikáról folytatott közéleti vitákban. Reméljük, előbb-utóbb a magyar fordítása is megszületik, addig is az angolul nem tudó olvasók számára egy részletes kritikai összefoglalót készítettünk (a Fókuszpont rövid összegzését lásd itt). Mint ahogy a latin mondás tartja: priusquam incipias, consulto opus est – mielőtt hozzáfognál valamihez, megfontolásra van szükség. Értelmezhető ez úgy is, hogy megfontolásra van szükség, mielőtt az ember a saját droghasználatáról döntéseket hoz, de úgy is, hogy a drogpolitikai döntéseket is kellő megfontolásnak kell megelőznie: priusquam prohibeas nosce cannabim –mielőtt betilanád, ismerd meg a kannabiszt. Sajnos napjainkban éppen fordítva történik: azelőtt emelünk piedesztára vagy démonizálunk dolgokat, mielőtt megismernénk őket.
I. Kendertörténet Európában
Az első kötet számos történeti elemzést tartalmaz az európai kannabisz-politikák kialakulásáról és fejlődéséről. Manfred Frankhauser érdekes tanulmánya például bemutatja, hogy a 19. századi Európában virágzott a kannabisz-gyógyászat, egészen addig, amíg a represszív nemzetközi szabályozás és a profitábilisabb szintetikus gyógyszerek konkurenciája véget vetett a reménykeltő kutatásoknak. Frankhauser szerint a kannabisz bizonyított gyógyászati hatékonysággal bír a hányinger és étvágytalanság csökkentésében, illetve segít a testsúlycsökkenés megakadályozásában. John Witton a jelenlegi kannabisz-gyógyászat helyzetét mutatja be, amelyet az enyhülő törvényi szabályozás és az élénkülő kutatások jellemeznek a 21. században. A Sativex nevű kannabisz-sprayt például 600 katalán szklerózis multiplexben szenvedő betegen tesztelték meglehetősen pozitív eredményekkel: 65%-uk egészségügyi állapota jelentősen javult. A Sativex törzskönyvezésre vár Spanyolországban, Anlgiában és Hollandiában is. Sajnos a represszív jogi környezet még mindig komoly akadályt képez a kannabisz-gyógyászat valódi potenciáljának kiaknázásában. A dublini Trinity College professzora, Desmond Corrigan tárgyilagos beszámolót nyújt a kannabisz-fogyasztás pszicho-farmakológiájáról és az endokannabinoid-rendszer (a szervezet által belsőleg kiválasztott, a THC-hez hasonló anyagok és receptoraik) sajátosságairól.
Kannabisz mint gyógyszer a múltban…
…és ma
Külön fejezetet szenteltek az 1967-es Wootton-jelentésnek, amelyet egy tudományos bizottság készített a brit kormány felkérésére a kannabisz-politikával kapcsolatban. A fejezet szerzője, Stephen Abrams a Soma lobbicsoport vezetője volt a 60-as évek végén, amely a kannabisz-fogyasztók elleni büntetőjogi szankciók eltörléséért vagy enhyítéséért szállt síkra. Ennek megfelelően a beszámoló anekdotikus és személyes elemeket tár fel a reformkísérlettel kapcsolatban.
II. Európai kenderkörkép
Börje Olson izgalmas fejezetet írt a svéd drogpolitikai modellről, amelyet gyakran állítanak példaként más államok elé. A svédek a “drogmentes társadalom” koncepciója köré szervezik drogpolitikájukat, azonban nem úgy tűnik, mintha a kannabisz-fogyasztás eltűnőben lenne: a 2000 és 2004 között ötszörösére, 1,3%-ról 5,3%-ra nőtt a kannabiszt kipróbáló 18 és 34 éves kor közötti fiatalok aránya, majd 2005-re enyhén csökkent (4,8%-ra). Egy 2007-es kormányjelentés szerint a kannabiszpiac méretei jóval nagyobbak, mint korábban gondolták: becsléseik szerint mintegy 140 terjesztői hálózat 25-30 tonna füvet forgalmaz illegálisan. Tény azonban, hogy Svédországban a harmadik legalacsonyabb a füvet kirpóbáló középiskolások aránya az Európai Unióban Görögország és Litvánia után, ebben a szerző szerint valószínűleg történeti és kulturális sajátosságok játszottak szerepet.
Az új tagállamokban jelen lévő kannabisz-fogyasztás trendjeit vizsgáló fejezet elkészítésében részt vett Demetrovics Zsolt pszichológus is. A közép-kelet európai államokban a törvények szigorúbbak, a fogyasztási ráták alacsonyabbak, mint Nyugaton. A fejezet szól a kannabisz törvények reformjáért küzdő csoportokról is, amelyek között említi a TASZ-t és a Kendermag Egyesületet, beszámol az önfeljelentő kampányról is. Danilo Balotta és kollégái a kannabisz jogi szabályozását mutatják be az Európai Unióban (az EMCDDA korábban már kiadott egy jelentést az európai drogjogi szabályozásokról, ennek magyar fordítását lásd itt). A kannabisszal kapcsolatos kormányzati bizottságok jelentéseit áttekintve három következtetésre jutottak: 1) a kannabisz nem ártalmatlan szer; 2) a veszélyeit azonban jócskán eltúlozták; 3) a kannabisz-használókkal szembeni büntetjogi szankciók nem indokoltak. Jelenleg a kannabisz szabályozása elég heterogén képet mutat az EU-ban, a szankciók enyhítése gyakran találkozik a nemzetközi drogkontroll-szervek és a média egy részének ellenkezésével, ami viszont ellenreakcióként arra sarkallhatja a kormányzatokat, hogy újra szigorítsanak, mint például Nagy-Britanniában. Számomra az egyik legérdekesebb fejezet Robin Room tollából származik, aki az alkohol- és dohányszabályozás tapasztalatainak tükrében próbál hasznos következtetésekre jutni a kannabisz-politikára nézve. Ezek gyakorlatilag nagyon hasonlók azokhoz, amelyeket a Kendermag Egyesület Legalizációs Kátéjában is olvashatunk: bár a dohányzás és alkoholfogyasztás szabadkereskedelmi jellegű forgalmazása egyértelműen a használat és az azzal járó problémák növekedését eredményezheti, a legális piac számos hatékony kontroll-eszközzel rendelkezik ezen kockázatok csökkentésére, ezek alkalmazására viszont az illegális piaci viszonyok között nincs lehetőség. Nem is csoda, hogy az EMCDDA szükségét érezte, hogy egy magyarázó jegyzetet fűzzön ehhez a fejezethez, amelyben kifejtik, hogy az önmagában nem szolgáltat alapot a kannabisz legalizációjára (próbálnak pártatlannak tűnni).
Dirk Korf a holland coffee shop rendszerről írt fejezete rámutat arra, hogy a kannabiszt árusító kávézók szimbolikus szerepet töltenek be a liberális kannabisz-politikák paradigmájában. Korf szerint a dekriminalizáció nem járult hozzá jelentős mértékben a kannabisz-fogyasztás trendjeinek növeléséhez Hollandiában, hiszen a legmeredekebb növekedést éppen abban az időszakban tapasztalták, mielőtt a coffee shop rendszert létrehozták. A 80-as évektől kezdve a fiatalok körében nőtt a kannabiszt kipróbálók aránya, a 90-es évek végén aztán stabilizálódott. A nemzetközi összehasonlító elemzésekből úgy tűnik, hogy a drogjogi szabályozás szigora vagy enyhesége nincs közvetlen összefüggésben a fogyasztási trendek alakulásával. Korf szerint a kutatások alátámasztják azt a feltételezést, miszerint a 18 éves vásárlási korhatár bevezetése a coffee shopokban valóban azzal az eredménnyel járt, hogy kevesebb serdülő jutott hozzá fűhöz. Hollandiában is jelen van azonban a kannabisz feketepiaca, hiszen nem minden önkormányzat tűri meg a coffee shopokat, a fehér foltokat pedig dílerek tömik be. 2007-ben Amszterdamban új szabályozást vezettek be: a coffee shop tulajdonosok választhattak, hogy vagy megszüntetik az alkohol árusítását, vagy elveszítik a kannabisz árusítására szóló licenszüket. Érdekes, hogy 40 coffee shop tulajdonosa ez utóbbit választotta: az alkoholárusítás jobb biznisz, mint a fűeladás. Rotterdamban azért zártak be coffee shopokat, mert azok túlságosan közel voltak az iskolákhoz.
Hasis-múzeum Amszterdamban
A progresszív kannabisz-politika egy másik példáját Dániában Christiania jelentette, Koppenhága egy zárt városrésze, ahol sokáig nyílt hasispiac működött a városvezetés engedélyével. Vibeke Asmussen ennek a kísérletnek a történetét mutatja be a 70-es évektől egészen napjainkig, amikor is a konzervatív kormányzat megpróbálja bezárni Christiánát és visszaszerezni az értékes ingatlant az állam számára. A szerző szerint a hasispiac bezárása nem jelentette a kannabisz-fogyasztás visszaszorulását Koppenhágában, inkább csak azt, hogy a piac szétterjedt a város más részeire is és kevésbé kontrollálhatóvá vált. Andrew Bennett a kannabisz és ártalomcsökkentés témáját boncolgatja, számára a kannabisz esetében elsősorban a hiteles információk terjesztése az ártalomcsökkentés alapja. Ez jelentheti például a kevésbé kockázatos fogyasztási technikák promócióját a légzőszervekre gyakorolt károk csökkentée érdekében (pl. a dohánnyal kevert joint helyett vaporizátor).
III. Az európai kenderpiac
Az első kötet harmadik része a kannabisz piaccal kapcsolatos kutatási eredményeket foglalja össze, így például Ted Legett és Thomas Pietschmann fejezete a kanabisz-termesztés és kereskedelem globális színterébe enged betekintést. A világ legnagyobb kannabisz-piaca Észak-Amerika, amely elsősorban önellátó illetve latin-amerikai importból fedezi a szükségleteit, míg Európában a marokkói kannabisz tölt be jelentős szerepet, bár az importfű aránya egyre csökken a belső termelésűvel szemben. Az adatgyűjéts hiányosságai miatt azonban csupán hozzávetőleges képünk lehet a kannabiszpiac valódi kiterjedésének és jellemzőinek tekintetében. Chloé Carpentier, Meredith Meacham és Paul Griffiths az európai monitorozási adatok tükrében mutatja be a kannabiszpiac alakulását Európában – érdekes, hogy 1996 és 2003 között a kannabisz fogyasztói árai az infláció bekalkulálásával lassan csökkentek, csupán Franciaországban és Luxemburgban volt tapasztalható némi növekedés. Ezt nehezen lehet másként értelmezni, mint hogy a kannabisz utcai hozzáférhetősége Európa-szerte nőtt. Leslie King a kannabisz-potenciájáról szóló fejezetben óvatosságra int a szupererős fűről szóló médiahíradásokkal kapcsolatban, ezek ugyanis jócskán eltúlozzák a helyzetet. Az európai piacon valóban egyre nagyobb arányban vesz részt a beltéri termesztésű potensebb fű, mint a gyengébb importfű, az átlagos potencia nem nőtt számottevően. “Az Európában rendelkezésre álló bizonyítékok nem támasztják alá azokat a széles körben elterjedt állításokat, amelyek szerint a kannabisz napjainkban tízszer vagy még többször potensebb, mint 10 vagy 20 éve,” jelenti ki King. A mérési folyamatok egységesítése és pontosítása szükséges ahhoz, hogy pontosan nyomon lehessen követni a fű potenciájának változásait a kontinensen. Nincsenek szilárd bizonyítékok azzal kapcsolatban sem, hogy vajon a potensebb marihuána tényleg veszélyesebb lenne-e az emberi egészségre.
Kannabisz a Rif-hegységben
Juan Francisco Gamella és Maria Luisa Jiménez Rodrigo a Marokkóból Európába irányuló hasiskereskedelmet elemezte. Az európai hasisforgalom 70%-át a marokkói kannabisz-gyanta teszi ki, amelyet elsősorban az északi Rif-hegységben állítanak elő, ahol a becslések szerint mintegy 760 ezer farmer foglalkozik illegális kendertermesztéssel (a teljes lakosság 2,6%-a). 2003-ban mintegy 3070 tonna kannabisz-gyantát állítottak elő az országban, ennek piaci értéke 12 milliárd Euró. Azóta a termelés jelentősen csökkent az európai beavatkozások következtében, 2005-ben már csak 1070 tonnára becsülték a hasistermesztést (valószínűleg ennek következtében nő a hazai termesztésű fű piaci részesedése). Leif Lenke érdekes elemzést végzett arról, hogy a kínálati oldal tényezői hogyan befolyásolhatják a kannabisz-fogyasztás mintázatait Európában. Lenke szerint a heroinlefoglalások növekedése többnyire mindig a heroinfogyasztás emelkedésének indikátorai voltak, azonban a kannabisz esetében a helyzet nem ennyire egyértelmű, mivel a piac sokkal kiterjedtebb és a fogyasztók profilja is jóval vegyesebb. Jelenleg a piacon belüli átrendeződés (a marokkói hasis háttérbe szorulása) csökkenti a távolságot a termelő és fogyasztó között, ezáltal a határokon való csempészés jelentősége is csökken. A lefoglalások így nem mindig tükrözik a valódi piaci helyzetet. Lenke szerint a kínálatcsökkentő beavatkozások hatása a fogyasztási trendek alakulására igen korlátozott.
IV. A fűfogyasztás mintázatai
A második kötet első részében a kannabisz-fogyasztás mintáiról szóló tanulmányokat találhatunk. Julian Vicente és kollégái a felnőtt kannabisz-használók számát 71 millióra teszik (az összlakosság 22%-a) – ennyien fogyasztottak életük során legalább egyszer füvet. Az elmúlt évben használók számát 23 millióra (7%), az elmúlt hónapban használókét pedig 13-14 millióra teszik (4%), míg 3 millió európai napi szinten szív (1%). A legtöbb ember a tinédzserkor végén kezd el kísérletezni a kannabisszal. Az USA hasonló adataihoz képest ezek a trendek alacsonynak számítanak: az Egyesült Államokban 2005-ben a felnőttek 40,1% próbálta már ki a füvet, körülbelül kétszer annyian, mint az Európai Unióban. Egyes országokban, így például Dániában vagy az Egyesült Királyságban az életprevalencia értékek magasabbak, meghaladják a 30%-ot is. Bár pontos felmérések nem készültek erről, a problémás kannabisz-használók aránya az összes kannabisz-fogyasztóhoz képest elenyésző: 1990 és 2002 között a teljes felnőtt lakosságnak 0,3 – 2,9%-a minősült dependensnek valamilyen illegális drogtól. A kannabisz-fogyasztásban a 90-es években tapasztalt meredek növekedés helyett ma már lassúbb a fogyasztók számának emelkedése, egyes országokban enyhe csökkenést is tapasztaltak. A kutatók figyelmeztetnek arra is, hogy egyes országokban a növekedésről vagy csökkenésről szóló beszámolók mögött az adatgyűjtés metodológiájában bekövtkezett változások is állhatnak.
Francois Beck és Stéphane Legleye a problémás kannabisz-fogyasztás és dependencia trendjeinek vizsgálatára vállalkozott. Rámutatnak, hogy a fogyasztó nem feltétlenül tapasztal meg problémákat, még akkor sem, ha egyébként rendszeresen szív. Az EMCDDA jelenleg olyan módszertani és konceptuális keret kidolgozására törekszik, amellyel a problémás használat megkülönböztethető. Napjainkban a legelfogadottabb kategóriák: káros használat (azonnali ártalmakkal járó fogyasztás), abúzus és dependencia. Mindazonáltal a fogyasztó által megtapasztalt ártalmak gyakran nem pusztán a szer szomatikus hatásainak köszönhetőek, hanem a szociális és jogi környezet generálja őket. A kutatók bemutatnak pszichometraiai eszközöket is, így például a Kannabisz Abúzus Szűrő Tesztet (CAST), amely a serdülőkori problémák azonosítására szolgál, a Kannabisz Probléma Kérdőívet (CPQ) és a Marihuána Sóvárgás Kérdőívet (MCQ).
Björn Hibell és Barbro Andersson a középiskolások körében végzett európai felmérések (ESPAD) eredményeiről számolnak be. A szerzők szerint a korai kannabisz-fogyasztás a későbbi pszichoszociális problémák jelzője lehet, ugyanakkor a “kannabisz gyakran egy szélesebb pszichoszociális kockázati kontextusba illeszkedik, és a drognak nem tulajdonítanak közvetlen ok-okozati kapcsolatot”. A kannabisz a legkönnyebben hozzáférhető illegális drog a középiskolások körében, a 2003-as ESPAD felmérés szerint 41%-uk “viszonylag könnyen” hozzáfér a szerhez. Egy másik fejezetben holland kutatók mutatják be egy országos iskolai felmérés eredményeit a kannabisz és polidrog használat szempontjából, rámutatva, hogy az alkoholt fogyasztó és dohányzó diákok gyakrabban szívnak kannabiszt, a kannabiszt kipróbálók pedig gyakrabban próbálnak ki egyéb drogokat is (nem túl meglepő eredmény). Taru Kekoni érdekes tanulmányában finn kannabisz-fogyasztók attitűdjeit tárta fel a társadalomhoz, három attitűd-típust különböztetve meg: “rejtőzködés”, “aktivizmus” és “szociális elvonás”. Az első csoportba tartozók próbálnak úgy megjelenni a társadalom felé, mintha nem fogyasztanának, a második csoport nyíltan vállalja fogyasztását, a harmadik csoport pedig kirekesztve érti magát fogyasztása miatt a társadalomból.
V. Kannabisz-fogyasztás és egészség
A kötet második része a kannabisz egészségügyi hatásaival foglalkozik, ezen belül John Witton írt egy általános bevezetőt, amelyben áttekintette az elmúlt évtizedek kutatási eredményeit. A kannabisz mint olyan egészségügyi hatásaival kapcsolatos kutatások alapvetően három problémával néznek szembe: 1) nincsenek sztenderd kannabisz-termékek, az utcán forgalomban lévő kannabiszt pszicho-farmakológiai hatások szempontjából igen változatos formákban fogyasztják (pl. hogyan lehetne összehasonlítani egy joint és egy cigaretta hatásait?); 2) a kannabiszt gyakran más drogokkal együtt fogyasztják, így a fű hatásai nehezen szétválaszthatók a dohányétól vagy az alkoholétól; 3) végül, a kannabisz fogyasztása elsősorban a fiatal generációra jellemző, nehéz megállapítani a hosszú távú hatásokat. Witton szerint ezen problémák miatt nehéz konklúzív következtetéseket levonni a jelenlegi kutatásokból arra nézve, hogy mik is a kannabisz egészségügyi hatásai. Számba veszi az ismert akut és krónikus hatásokat, cáfolva olyan mítoszokat, mint például hogy a kannabisz bizonyítottan károsítja az immunrendszert, idézi Tashkin kutatását, amely nem talált kapcsolatot a kannabisz-szívás és a tüdőrák kockázata között. Hasonlóképpen nincs bizonyíték arra, hogy a kannabisz károsítaná a szaporítószervek működését, bár csökkentheti a spermiumok számát és mozgékonyságát, de ez főleg azoknál a férfiaknál bír jelentőséggel, akiknek egyébként is alacsony a spermium-száma. Witton elemzi a kannabisz és pszichózis kapcsolatáról szóló kutatásokat, hasonló következtetésre jutva, mint a TASZ kannabisz-szkizofrénia katéja: a kannabisz fogyasztása valószínűleg mérsékelt kockázatnövelő tényező, a kannabiszt fogyasztó fiatalok túlnyomó többsége nem tapasztal meg pszichotikus tüneteket. Valószínűleg genetikailag egyébként is sérülékeny fiataloknál jelentős a kockázat, bár a kapcsolat még nem teljesen tisztázott. Nem tiszta az sem, hogy vajon a magasabb potenciájú kannabisznak szükségszerűen károsabb hatásai lennének.
Robin Room az egyéb pszichoaktív szerek hatásaival hasonlítja össze a kannabisz hatásait, hasonló probémákkal találkozik, mint a TASZ Kockázatos szerek, veszélyes drogpolitikák c. kötetének szerzői: nehéz különválasztani egy adott drog pszicho-farmakológiai hatásait a fogyasztás társadalmi-politikai kontextusától. Olyan összehasonlítási kritériumokat vesz sorra, mint a túladagolás, az intoxikáció foka, a dependencia, a szociális veszélyesség és általános toxicitás. A kannabisz mindezen kritériumok szerint nem ártalmatlan, ugyanakkor a kevésbé ártalmas drogok közé tartozik – ezen konklúzió levonása azonban rendszerint médiavihart kavar a szerző szerint. Wayne Hall szintén rámutat arra, hogy a tudományos eredmények médiareprezentációja gyakran torz, így például kauzális kapcsolatot mutatnak be ott, ahol valójában puszta korreláció van. Olyan kritériumrendszert próbál kidolgozni, amelynek segítségével a kannabisz-fogyasztás hatásai megfelelő kontextusba helyezhetők, a kockázatok nagysága és jelentősége mérhető. Rámutat arra, hogy a közbeszédben a kannabisz főleg kizárólag a károk kontextusában jelenik meg, holott kutatási eredmények szerint a kannabisz-fogyasztók gyakran tapasztalnak meg pozitív hatásokat is, nem beszélve a drog terapeutikus alkalmazhatóságáról. A kannabisz használatának kockázatait kétféle módon lehet átpolitizálni, ezek a “probléma-defláció” és a “probléma-infláció”. Az előbbi bagatelizálja, a második pedig túldramatizálja a fogyasztással járó kockázatokat. A kannabisz szabályozásának kérdését azonban nem szabad leredukálni pusztán a károk létének vagy nemlétének bizonyítására, a jogi és egészségügyi problémákat meg kell különböztetni egymástól.
"A felelősségteljes marihuána-fogyasztó nem vezet gépjárművet vagy egyéb veszélyes gépet a marihuána hatása alatt, és (minden más felelősségteljes polgárhoz hasonlóan) akkor sem ül volán mögé, ha más szer hatása alatt áll vagy vezetésre alkalmatlan állapotban van, például gyógyszerszedés vagy fáradtság miatt."
A felelősségteljes kannabisz-fogyasztó elvei (NORML)
Robert E. Mann és munkatársai a kannabisz-fogyasztás és autóvezetés kapcsolatát járták körül. A kutatások szerint a kannabisz fogyasztása után az emberek bátrabban ülnek a volán mögé, mint italos állapotban, ugyanakkor a fű károsíthatja a vezetői képességeket, különösen a figyelmet, a követést és a pszichomotor funkciókat (pl. reakcióidő). A tapasztalt használók kompenzálják ezeket a változásokat, ugyanakkor nem képesek ugyanúgy teljesíteni a teszteken, mint józanul. A balesetokozás kockázatának mértékét azonban a kutatások eddig nem tudták pontosan megállapítani, ez valószínűleg kisebb, mint kizárólag alkoholfogyasztás után. A kannabisz és az alkohol kombinált hatása növeli a leginkább a balesetokozás kockázatát. A kannabisz esetében azonban nincsen olyan módszer, amely az aktuális intoxikáció szintjét mérné a sofőröknél, csupán a baleset utáni vérvizsgálatok. Ez megnehezíti annak megállapítását, hogy egy adott balesetben valóban a kannabisz-intoxikáció játszott-e szerepet (még a nyáltesztek is képesek kimutatni olyan korábbi használatot, ami már nem befolyásolhatja a vezetői képességeket).
VI. Prevenció és kezelés
A kötet harmadik része a prevencióval és kezeléssel foglalkozik, így a magyar szakemberek számára is fontos adalékul szolgálhat majd a drogprevenciós akkreditációs rendszer kidolgozása során. Anders Bergmark a kannabisz mint elsődleges probléma miatt kezelésre jelentkezők kezelésének lehetőségeit veszi számba, és arra a következtetésre jut, hogy nincs bizonyítottan hatékony módszer a kannabisz használati rendellenességek kezelésére. Az ún. kontingencia módszer, amely abból áll, hogy a fogyasztók a negatív drogteszt ellenében pénzre vagy élelmiszerre váltható utalványt kapnak, az alanyok mintegy felénél ért el sikert (absztinens időszak). Inkább elrettentőek azoknak a kutatásoknakaz eredményei, amelyeknek során különféle szintetikus gyógyszerekkel próbálták “kezelni” a kannabiszfüggőséget. Gregor Burkhart a prevenció három fajtáját különbözteti meg: univerzális, szelektív (a fogyasztók egy speciális csoportját célzó) és indikált (a problémák korai azonosítására koncentráló). Egy másik klasszifikáció szerint a prevenció lehet elsődleges (droghasználat megelőzése), másodlagos (a problémás használat megelőzése) és harmadlagos (ártalomcsökkentés). A prevenció különféle filozófiákon alapulhat (a drogmentes társadalom koncepciótól a moderált használatig), irányulhat a használattól való elrettentésre vagy akár a következő használat késleltetésére is. A dohányzásnál működhet az ún. környezeti prevenció, tehát a dohánytermékek elérhetőségének korlátozása a fiatalkorúak számára, a kannabisznál ez a drog illegális státusza miatt nem működik (kivéve Hollandiát). Zili Sloboda a NIDA prevenciós részlegének korábbi igazgatója az iskolai drogprevenció terén végzett amerikai kutatások eredményeit veszi számba. Ahogy az előszó is elismeri, hogy az amerikai prevenciós tapasztalatok relevanciája korlátozott lehet Európában, hiszen az USA középiskoláiban jóval magasabbak a drogfogyasztási mutatók, mint nálunk. Amiből mindenesetre tanulhatunk, az, hogy mi nem működött az USA-ban. Így például az olyan programok, amelyeknek a középpontjában az oktató áll, amelyekben diákok csupán passzív résztvevők és amelyekben a dialógusok strukturálatlanok. A NIDA 13 olyan kritériumot különböztetett meg, amelyek a hatékony prevenció előfeltételei lehetnek. Mindazonáltal meg kell mondanunk, hogy nem árt kellő szkepszissel fogadni a hasonló elveket, hiszen a prevenció még mindig egy olyan terület, ahol a bizonyítékok kevésbé egyértelműek azzal kapcsolatban, hogy mi működik és mi nem. Különösen igaz ez az elsődleges, univerzális prevencióra.
Nem árt hasonló óvatossággal kezelni a kannabisz miatt az ellátórendszerbe kerülő páciensekről szóló adatokat is – erről szól a következő fejezet. Linda Montanari és szerzőtársai rámutatnak, hogy a kannabisz miatt kezelésbe kerülők számának növekedéséről szóló adatok mögött gyakran az adatgyűjtő rendszer módszereinek változásai vagy a büntető-igazságszolgáltatási rendszer által kezelésre kényszerített elkövetők számának növekedése áll, nem feltétlenül az, hogy a kannabisz növekvő problémát jelent a társadalom számára. Az EMCDDA által alkalmazott ún. TDI (kezelési igény indikátor) adatok értelmezésében ezeket a tényezőket figyelembe kell venni. Érdekes adat például, hogy jelenleg a kannabisz miatt kezelésbe kerülőknek mindössze kisebbsége napi rendszerességű használó – ami erős kétségeket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy vajon ezeknek a fiataloknak valóban olyan problémájuk volt-e a fűszívással, ami miatt önkéntesen vonulnak kezelésbe. A kannabisz miatt kezelésbe vont kliensek számának legmagasabb arányú növekedéséről (40%) – láss csodát – Magyarországon számoltak be, ahol tudvalevőleg az elterelés felelős a növekedés javarészéért. A második legnagyobb növekedésről beszámoló Franciaországban szintén a kvázi-kényszerkezelés intézményrendszerének kiépítése tehető felelőssé a hirtelen ugrásért. 2001 és 2002 között a büntető-igazságszolgáltatás által kezelésre kényszerített kannabisz-kliensek aránya 58%-al nőtt, míg az összes kliens számának növekedése 38% volt. És nem csupán a büntető-igazságszolgáltatás felől érkezik nyomás az ellátórendszerre a kannabisz miatti kezelések számának növelése érdekében: a családok, az iskolák és az egészségügyi szakemberek szemlélete is komoly szerepet játszhat. Ez persze nem jelenti, hogy a kannabisz miatt kezelésbe kerülők között nincsenek valóban problémás szerhasználók. Mivel a kannabisz messze a legnépszerűbb illegális drog, a problémás használóinak száma szükségszerűen magasabb, mint egyéb, ritkán használt drogoké. A drámai növekedésről szóló sajtóbeszámolókat azonban érdemes óvatosan kezelni. A 65 ezer kannabisszal kapcsolatos problémával kezelt kliens csupán a töredékét képezi a 13,4 millió havi rendszerességgel kannabiszt fogyasztó európai polgárnak. A sokkal ritkábban használt opiátok esetében 130 ezer embert regisztráltak az ellátóhelyek. Valószínűleg a kezelést igénylők száma jócskán meghaladja a kezeléshez jutottak számát – kérdés azonban, hogy azok jutnak-e kezelésbe, akiknek valóban igényük van a kezelésre.
Sharon Rödner Sznitman a problémás kannabisz-fogyasztók számára jelenleg elérhető európai kezelési formákat felmérő 2005-ös vizsgálat eredményeiről számol be. A kutatók 45 európai ellátóhelyet kérdeztek meg a kannabisszal kapcsolatos esetekről. Többnyire ambuláns, rövid időtartamú kezelési formákat biztosítanak az ellátóhelyek, a kezelés célja pedig legtöbbször a teljes absztinencia elérése (50%) vagy a fogyasztási alkalmak csökkentése (48%). A kezelés többnyire személyes konzultációból áll. A kliensek többnyire a család vagy barátok, a büntető-igazságszolgáltatás és iskolák nyomására jelentkeznek kezelésre, a teljesen önkéntes jelentkezés ritkább. Az ellátóhelyek 67%-a a kannabisz-esetek növekedéséről, 33%-a csökkenéséről számolt be. A vizsgálat eredményei mindenesetre nem tekinthetők reprezentatívnak.
Roland Simon és Ludwig Kraus a németországi kannabisszal kapcsolatos kezelési adatokról írt beszámolót. 1992 és 2003 között a kannabisszal kapcsolatos kezelések száma 500%-al növekedett. A szerzők szerint emögött a kannabisz miatti kezelés iránti természetes igény növekedése áll, nem mesterségesen generált igény. Az előbbi fejezetekben leírtak tükrében ezt a növekedést is óvatosan kell kezelni. Mielőtt azt a következtetést vonnánk le, hogy a kannabisz egyre veszélyesebb, vegyünk fontolóra néhány tényezőt! A kannabisz-kezelés iránti igény természetesen kétség kívül nőtt a vizsgált időszakban, hiszen a kannabiszt huzamosabb ideig fogyasztók száma is jelentősen emelkedett Németországban, különösen a keleti részen, ahová az újraegyesülés előtt az illegális drogok nem jutottak be (hasonló kannabisz-boom történt Magyarországon a 90-es évek elején-közepén). 1992 és 2003 között a kannabisz életprevalenciája 15%-ról 33%-a, az éves prevalenciája 4%-ról 12%-ra nőtt. A szerzők rámutatnak, hogy a kezelésbe került kannabisz-fogyasztók aránya gyorsabban nőtt, mint kannabisz-fogyasztás előfordulása. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a kannabisz-fogyasztók az összes droghasználón belüli számarányuknál jóval kisebb arányban kerülnek be kezelésbe. A legfrissebb adatok szerint az illegális drogokat kipróbálók majdnem 100%-a fogyasztott már kannabiszt (kb. 12 millió felnőtt). Jelenleg a drogproblémák miatt 55 ezer ember kerül be az ellátórendszerbe, ennek 30%-át teszik ki a kannabisz miatt kezeltek. Egyébként az adatok szerint ebben az időszakban éppen a büntető-igazságszolgáltatás által generált igény nőtt a leggyorsabban (109%), és a kliensek 27%-át utalták kezelésre ilyen módon. Csupán a kliensek 20%-a jelentkezett kezelésre teljesen önkéntes alapon, 25%-uk a család vagy barátok nyomására tett ezt.
Ezen adatokon kívül az a jelenség is árnyalja némileg a képet, amelyet Stanton Peele (A marihuána addiktív – és akkor mi van?) ír le: az egyes korszakokban a kannabisz-veszélyességéről kialakított kép jelentősen befolyásolja azt, hogy hány fogyasztót definiálnak a szakemberek problémásnak, illetve, hogy a fogyasztók mennyire definiálják saját szerhasználatukat problémásnak. A 30-as évektől egészen a 60-as évek végéig rendkívül démonizáló szemlélet uralkodott Amerikában, ennek a helyét a 70-es évektől átvette az a szemlélet, hogy a kannabisz gyakorlatilag ártalmatlan szer. A 80-as évektől ez a kép ismét változott, a média egyre gyakrabban cikkezik a kannabisz veszélyeiről, és ez befolyásolta a szakemberek és a szerhasználók által alkotott képet a kannabiszról. Jelenleg Európában a kannabiszról kialakított kép változóban van, gondoljunk csak a kannabisz és szkizofrénia kapcsán kialakult hisztériára. Valószínű, hogy a szakemberek és maguk a szerhasználók gyakrabban minősítik ugyanazt a szerhasználati mintát problémásnak, mint akár 10 évvel ezelőtt. Más területeken is megfigyelhető ez a jelenség: olyan magatartásformákat, amelyeket korábban pusztán a személyisség sajátosságának tartottak, jelenleg már pszichiátriai rendellenességként vagy egyenesen betegségként definiálnak a diagnosztikai szakkönyvek. Ezek közé tartozik egyébként a “szociális fóbia” is, ami Simon és munkatársai szerint gyakran előfordul a kezelésbe vont kannabisz-használók körében. De vajon meglepő, ha egy a kannabisz-fogyasztást egyre inkább elutasító, stigmatizáló társadalmi-politikai környezetben a füvet szívó fiatalok idegennek érzik magukat és szoronganak? Mitch Earlywine, a Marihuána: a tudomány álláspontja c. magyarul is megjelent könyv szerzője is kijelentette, hogy “ami más embereknél pszichotikus tünetnek minősülne, a marihuána-fogyasztóknál teljesen normális reakció lehet,” hiszen egy illegális drog fogyasztójának gyakran vannak különös félelmei és szorongásai. Különösen igaz lehet ez a tinédzserkorú fogyasztókra.
Niall Cogan a prevenciós szakemberek számára foglalta össze azokat a kockázati tényezőket, amelyek a későbbi szerhasználati problémák kialakulásához vezethetnek (a problémákat a DSM-IV és ICD-10 diagnosztikai kézikönyvek alapján definiálja). A kutatások szerint a kora-serdülőkori kannabisz-használat gyakran társul más drogok használatával, különösen dohányzással és alkoholfogyasztással. A korai tinédzserkorban drogokat használók később jóval nagyobb arányban válnak problémás szerhasználóvá, mint azok, akik a tinédzserkor végén kezdenek kísérletezni. Így tehát a korai tinédzserkor kritikus időszaknak számít a prevenciós szempontjából. Bár a kannabisz kipróbálása és a családi környezet között nem találtak összefüggést a kutatók, a problémás szerhasználók többnyire családi problémákkal is küzdenek: csonka családi struktúra, hanyag vagy éppen túlságosan autoriter szülői magatartás. Ha a tinédzser nem tudja megbeszélni őszintén a problémáit a szüleivel, az egyértelműen rizikófaktor. A szerző azonban rámutat, hogy ezek a tényezők önmagukban nem “okoznak” szerhasználatot, a kapcsolat közvetett. Ugyanez igaz a kortárs közösség nyomására is, amelyet gyakran túlbecsülnek. A deviáns kortársak csupán a szerepzavarral és érzelmi problémákkal küzdő tinédzserek számára jelenthetnek követendő viselkedési mintát. A problémás kannabisz-használat gyakran pszichológiai és viselkedési zavarok kísérőjelensége, ezek részben genetikai eredetűek lehetnek (pl. szenzoros élménykereső magatartás), bár a pontos genetikai kapcsolatot még nem tárták fel. Cogan szerint a sikeres prevenció kulcsa, hogy helyesen tárja fel a kockázati tényezőket, megkülönböztesse a problémás és nem-problémás kannabisz-használati formákat, és ennek megfelelően a megfelelő beavatkozásokat alkalmazza. A kutatások szerint még a legjobb univerzális prevenció sem érhet el nagy sikereket, és főleg azoknál a fiataloknál működhet, akik egyébként is alacsonyabb kockázati csoportba tartoznak. A brit kormány drogügyi tanácsadó szerve, az ACMD 2006-os jelentésében megjegyezte, hogy a problémás szerhasználat kockázatát a korai élettapasztalatok, a családi körülmények és a szülői attitűdök és viselkedés együttesen növelik. A családközpontú beavatkozások, a szülő-gyermek kommunikáció javítása, a tinédzserek normatív felfogásának befolyásolása tehát együttesen segíthetnek.
Sárosi Péter