Tisztelt Szerkesztőség,
A Reform 2005.augusztus 5.ei számában a „Kábulathoz való jog” c. cikkben több olyan állítás is szerepel amely a tények ismeret6ében nem állja meg a helyét. A cikk tévesen állította, hogy „az elmúlt években Európa-szerte szinte mindenhol egyre szigorúbban lépnek fel a drogfogyasztók ellen”. Éppen ellenkezőleg: Az európai trendek egyértelműen a fogyasztók büntetőjogi fenyegetettségének elhárítása irányába mutatnak, legutóbb az Egyesült Királyságban, Németországban (Berlinben) és Belgiumban enyhítettek a kannabisszal kapcsolatos jogszabályokon. 2004-ben Oroszországban is dekriminalizálták a kábítószerek csekély mennyiségben, saját használatra történő tartását. A legtöbb EU-tagállamban az illegális drogok személyes használat céljából történő tartása alapesetben nem von maga után büntetőeljárást, és nem fenyegetik az érintetteket börtönnel. Az "elterelés" is többnyire csak azokra a problémás droghasználókra vonatkozik, akik napi drogadagjuk beszerzése érdekében kisebb vagyon elleni bűncselekményeket követnek el, és nem az alkalmi marihuána-fogyasztókra, mint Magyarországon.
A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) drogpolitikai honlapjáról (www.drogriporter.hu) letölthető egy táblázat, amelyben részletesen összegyűjtöttük az egyes EU-tagállamok drogjogi szabályozásának jellemzőit. Az európai országok jogi szabályozásairól további információkkal szolgál az EU Drogmonitorozó központjának (EMCDDA) összefoglalója.
A másik állítás, miszerint „Svédországban például napjainkra olyan méretű egészségügyi és családügyi konfliktust generált a `70-es évek liberális kábítószer-politikája, hogy a kormány a polgárok követelésére áttért a tiltó drogpolitikára” hasonlóképpen félrevezető. Svédországban 1977-ben hirdették meg a drogmentes ország célját, kevésbé a valós problémákon, mint egy Nils Bejerot nevű orvos tanulmányain alapulva, mely tanulmányok érvényességét azóta egyértelműen megcáfolták. A svéd drogpolitika a terjesztők elfogásáról az 1980-as években tért át a drogfogyasztók üldözésére, az ellenük bevezetett szankciók (vizelet és vérvizsgálat, börtön, kényszergyógykezelés stb.) azóta egyre szigorúbbá váltak.
A kilencvenes években megdupázódott a drogra szakosodott rendőrök száma[1]. 1993 és 1998 között 40%-al nőtt az eljárások száma[2]. 2002-re a börtönök lakóinak fele droghasználók tették ki[3.
Az ország droghasználati adatai ugyanakkor nem támasztják alá, hogy a szigorú tiltó drogpolitikának hatása lett volna a kipróbálók és alkalmi droghasználók számára. Az illegális drogokat kipróbálók száma a „liberális” hetvenes években kezdett el csökkenni, az egyre szigorúbbá váló kilencvenes években pedig ugrásszerű növekedésnek indult[4]. A problémás droghasználók (az injektáló szerfogyasztó vagy, hosszú idejű/rendszeres opiát, kokain és/vagy amfetamin használó) száma pedig, a hetvenes évek végétől napjainkig folyamatosan növekedett, jelenleg 25 ezerre becsülik[5] a számukat, amely a teljes népességhez viszonyítva, magasabb mint Hollandiában.
A problémás droghasználat elterjedtsége kevésbé függ attól, hogy hányan próbálnak, vagy használnak időnként illegális szereket. A drogabúzus kialakulásának alapjai ugyanott keresendők, mint az alkohol függőségé. A tanulmányok időről időre azt mutatják, hogy a marginalizáció, a nehéz élethelyzetek, a szegénység és kilátástalanság, a családi konfliktusok és tragédiák, a munkanélküliség, a lelki problémák, a szociális védő-faktorok hiánya az amely veszélyeztetetté tesz a droghasználat abúzív, problémás használata iránt. A városiasodás, a bevándórlók és városi peremvidékek marginalizációja, a munkanélküliség pedig egyre inkább érinti Svédországot is.
Az egyre szigorúbbá váló svéd drogpolitika nem volt képes csökkenteni a problémás droghasználatot, de a drogmentesség ideájával gátját szabja a nehéz sorsú droghasználók problémáinak és a droghasználattal járó ártalmak csökkentésének. A droghalálozások (mind a „tű végi”, mind pedig a közvetett) folyamatosan emelkedtek a 70-es évektől kezdve Svédországban. Az átlag halálozási arány 2-5 szörösét becsülik a „drogfüggők” körében. A heroinhasználók halálozási értékei kétszer magasabbak Stockholmban, mint bármely más európai városban, és kétszer több a svéd amfetamin-használók értékeinél[6]. Az intravénás droghasználók nem jutnak steril tűhöz a patikákban, az egész országban két tűcsere-program működik. A közös fecskendőhasználattal terjedő fertőzések egyre terjednek az intravénás droghasználók között. Az opiát-függők heroinját helyettesítő, a HIV-megelőzésben, a droghasználók egészségügyi, lelki és szociális helyzetének javításában és a bűnözés minimalizálásában bizonyítottan hatékony metadon-programok nem megfelelő számban, és szinte teljesíthetetlenül kemény kritériumokkal érhetők csak el.
