A múltkor írtam egy posztot egy fogyatékkal élő kislánnyal való találkozásomról. Kaptam egy levelet egy érintett szülőtől, ami aztán ismét gondolkodóba ejtett, megosztom veletek egy részét. A levélíró anyuka szerint a posztom azt sugallja, hogy minden fogyatékkal élő gyermek „szeretetet sugároz”, „különösen áldott”, stb. A levélíró szerint ez klisé, amely láthatatlanná teszi azokat a szülőket, akiknek gyermeke súlyosan érintett, és nem tud kapcsolatot teremteni, nem tud ölelni, szeretetet kifejezni. És viszonylag kevés szülő tudja áldásnak érezni ezt a sorsot. „És még kevesebbeknek van bátorsága kimondani, hogy nem csinálom tovább,” írja. „Mert az ítélkezés, a lózungok egy életre belemerevítik ezeket a szülőket a gondoskodásba, ápolásba. És ők még csak azt sem kapják meg, hogy a gyerek átölelje a nyakukat egyszer. Mert mondjuk rájuk sem néz, arra sem képes. Ne értsd félre, szeretjük a gyerekünket (és itt „mi” alatt a férjemet és magamat értem, nincs jogom a sorstársak nevében nyilatkozni). Évekbe telt, mire beláttuk, hogy tönkremegyünk mi is, a másik gyerekünk is, ha elkötelezzük magunkat az élethosszig tartó ápolása mellett. Mert féltünk tőle, hogy nem fogunk tudni tükörbe nézni, vagy egymásra, és tartottunk a népítélettől is. Az első kettő szerencsére nem következett be. A külvilág egy része meg-, és elítél minket, érdekes módon főleg azok a sorstársak, akik nem merték / tudták meglépni, amit mi igen. Évek óta mások gondozzák a mindennapokban a gyerekünket, mi látogatjuk, és továbbra is állandó készenlétben vagyunk, azonnal ugrunk a nem ritka egészségügyi problémáknál. Gondoskodunk róla, szeretjük. Azt nem tudjuk, hogy ő szeret-e minket, mert nem tudja kifejezni. Valójában azt sem tudjuk, hogy megismer-e, vagy hiányzunk-e neki, ha valamiért nem tudjuk meglátogatni. Szeretjük, de nem ez a legjobb dolog, ami velünk történhetett. És szuper lenne, ha végre ezt is ki lehetne mondani anélkül, hogy a külvilág pokolra akarna küldeni.” Azt gondolom ez is egy fontos perspektíva, köszönöm! ❤