Thomas Szasz, a magyar származású amerikai pszichiáter-filozófus mélyenszántó gondolatai az elbaltázott drogpolitikáról…
A szerzőről
Thomas Szasz Amerikában élő magyar pszichiáter, gondolkodó, a New York-i Állami Egyetem tiszteletbeli professzora, a washingtoni Cato Intézet kutatója, akit az Amerikai-Magyar Alapítvány nemrégen George Washington díjjal tüntetett ki.
1920-ban született Budapesten. 1938-ban Amerikába emigrált és beiratkozott a Cinncinnati Egyetem orvosi karára, ahol 1941-ben diplomát, 1944-ben doktori címet szerzett. A Chicagoi Pszichoanalitikai Intézetben pszichológusi képesítést nyert, s az Amerikai Pszichoanalitikai Társaság felvette tagjai közé.
Munkássága elsősorban az orvostudomány, az emberi jogok és a pszichiátria területére összpontosít, illetve ezek érintkezési pontjait vizsgálja. Klasszikus műve, az "Elmebetegség mítosza" (Myth of Mental Illness, 1961, magyarul Akadémai Kiadó, 2002.) nemzetközi hírnevet és elismerést szerzett számára, ugyanakkor éppannyi ellenséget és kritikust is.
Szász egyik alapgondolata az, hogy napjaink közegészségügyi-büntetőjogi paternalizmusa az individuumot puszta objektummá, elkönyvelhető statisztikai adattá nyomorította, s viselkedését patológiai-kriminológiai tünetek halmazává degradálta. Szász szerint a drogok fogyasztása az alapvető emberi jogok egyike, mely testünk és magántulajdonunk feletti rendelkezéshez fűzödik. A drogtilalmi rezsimet ezért nem tartja legitim rendszernek, s a drogok szabad piaci forgalmazása mellett foglal állást.
Drogtémában két alapvető könyvet is írt, egyikük magyarul is olvasható (Szertartásos kémia – Drogmitológiák, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001). Az alább közölt részlet a másik, ezidáig magyarul még nem olvasható könyvből származik: "A drogokhoz való jogaink: érvek a szabad piac mellett" (Our Rights to Drugs: The Case for a Free Market) (New York: Praeger, 1992.), XIII-XVII.
Thomas Szasz: Bevezetés a "Drogokhoz való jogaink" című könyvhöz
"Csak akkor írok egy témáról, ha úgy gondolom, hogy az e témában a többségi véleményt képviselőknek nincs igazuk, s ez azzal a szükségszerű következménnyel jár, hogy minden általam írott könyv éppen az ellenkezőjét állítja annak, amit az adott terület szakértői."
– Samuel Butler
Ki tudja mi okból, de ez igaz azokra a könyvekre is, melyeket én írtam, ezt is beleértve. A jelenlegi esetben azért, mert a drogokról, drogokkal való visszaélésről és droglegalizációról napjainkban folyó vita saját kollektív tudatlanságunk és felejtésre való hajlamunk ékes bizonyítéka.
Az amerikai gyarmatok alapításától kezdve a polgárháborúig a marihuána fontos haszonnövény volt, mely a vászonhoz, ruhákhoz és kötelekhez szükséges alapanyagot szolgáltatta. A telepesek marihuánát termesztettek, még George Washington is.(1) Természetesen ők nem hívták marihuánának. "Kendernek" hívták, éppúgy, ahogyan a rabszolgáikat is "háromötöd-személyeknek" hívták.(2)
Bár kevés ember fogja fel, hogy az Alkotmány így címkézett fel olyan embereket, akik az országunkat építették, legalább azok, akik felfogják, megértik, hogy ezek a fikcionális töredék-személyek hogyan válhattak emberi lényekké. De vajon hányan tudják, hogy a kender, koka és ópium-mák közönséges növények, hányan értik meg, hogyan változtatták át őket rettegett "veszélyes drogokká," és hányan vannak tudatában annak, hogy lemondván hozzájuk fűzödő jogainkról, a tulajdonhoz való legalapvetőbb jogaink egy részéről mondunk le?
Ez a könyv tehát jogokról, kötelességekről, a törvényről és az Alkotmányról szól – nem mint filozófiai értekezések vagy jogi tanulmányok absztrakcióiról, hanem mint mindennapi életünk gyakorlati valóságáról. Különösen azokról a törvényeinkről illetve törvénytelenségeinkről szól, melyek az általunk "drogoknak" nevezett anyagokhoz kapcsolódnak.
A választáson való részvétel fontos tevékenység, meghatározó számunkra mint állampolgárok számára. De az evés és ivás sokkal fontosabb tevékenységek. Ha adva lenne a lehetőség, hogy megválasszuk azt, amit eszünk, vagy azt a politikust, akire szavazni szeretnénk, kevesen választanák az utóbbit, ha választaná egyáltalán valaki. Valóban, miért lenne bárki olyan bolond, hogy a táplálék kiválasztásához fűződő született jogát azért a nagy kalap szarért adná oda, hogy megengedik neki a választás jelöltjeivel kapcsolatos véleménynyilvánítást? S mégis pontosan ezt az üzletet kötöttük meg mi amerikai emberek a saját kormányunkkal: több hasztalan szavazójog kevesebb alapvető emberi jogért cserébe. Ennek eredményeképpen az önkormányzatiságot áldott politikai jognak tekintjük, míg az öngyógyítás valóságát kárhozatos patológiai nyavajának.
1890-ben a felnőtt amerikaik kevesebb mint felének volt joga ahhoz, hogy választáson vegyen részt. Azóta a korábban választásra alkalmatlannak tekintett emberek osztályai egymás után nyerték el a választójogot. Nem csak a feketék és a nők, akik ezt a jogot megérdemlik, hanem olyanok is, akik igénye a választójogra megkérdőjelezhető – például azok, akik nem írnak és beszélnek angolul (vagy akik nem olvasnak és írnak egyetlen nyelven sem). Ezalatt az időszak alatt mindegyikünket – életkortól, iskolázottságtól és hozzáértéstől függetlenül – megfosztottak a kormány döntése alapján "veszélyes drogoknak" hívott anyagokhoz való jogunktól. Mégis, sok amerikai abban a hitben él, hogy számos olyan jogot birtokol, melyet korábban csak kevesek élvezhettek (bár ez csupán a nőkre és feketékre igaz, és rájuk is csak részben), s egyáltalán nem tudnak azokról a jogaikról, melyeket elvesztettek. Ezenkívül hozzászoktunk ahhoz, hogy egy olyan társadalomban élünk, mely szüntelen háborút folytat a drogok ellen, s elvesztettük azt a szókészletet is, mellyel megfelelően kifejezhetnénk és elemezhetnénk saját drogokkal kapcsolatos katasztrófális politikai-gazdasági viselkedésünket.
Az olyan halálosan veszedelmes és fiktív új betegségektől megbabonázva, mint például "kémiai függőség" és az "anyaghasználat," egyre inkább elfordul a figyelmünk saját kollektív önvédelmünk totalitárius-terapeutikus törekvéseinek veszélyeitől. Frederic Bastiat (1801-1850) francia politikai-gazdasági gondolkodó és a szabad piac úttörője óva intett ettől a bolondságtól. "A protekcionizmus," írta, "saját tevékenységének egyetlen jó oldalára összpontosít, míg az általa kiváltott ártalmak sokkal szétszórtabbak. A jótékony hatások láthatóak a külső szem számára is; az ártalmak csupán az elme belső szemei számára nyilvánulnak meg."(3)
Hát nem pontosan erről szól a mi drogproblémánk? Hozzáteszem, hogy azokat a drogokat, melyekhez a leginkább hozzá akarunk férni, nem lehet legálisan előállítani, eladni vagy vásárolni. Miért nem tehetjük meg ezeket? Vagy mert a drogok, melyeket akarunk, szószerint illegálisak, birtoklásuk bűncselekmény (például a heroin és a marihuána esetében); vagy mert orvosilag illegálisak, s orvosi receptre kaphatók (például a szteroidok vagy a válium). Magyarul úgy próbáltuk megoldani a drogproblémát, hogy betiltottuk a "problémás" drogokat; bebörtönöztük azokat az embereket, akik előállították, eladták vagy megvásárolták ezeket a drogokat; betegségnek titulálva ezen drogok használatát; és arra kényszerítve e drogok használóit, hogy kezelésen vegyenek részt (szükségszerűen kényszerű, ugyanis a droghasználók drogokat akarnak és nem kezelést). Ezek közül egyik intézkedés sem működik. Egyesek azt gyanítják, hogy ezek az intézkedések éppenhogy súlyosbították a problémát. Én biztos vagyok benne. Szükségszerűen tették azt – mivel a probléma természetéről alkotott elképzelésünk hibás, kezelésére alkalmazott módszereink korlátoltak, s félrevezető a nyelv, melyen beszélünk róla. Hozzáteszem, hogy a drogok előállítása, eladása és használata tevékenység, nem betegség. A hatóságok továbbra is táplálhatják azt az illúziót, hogy a drogokkal való (vissza)élés betegség, de az illúzió akkor is illúzió marad.
Ezenkívül a személyes viselkedések és társadalmi tranzakciók összetett rendszere, melyet "drogproblémának" hívunk, szó szerinti értelemben véve egyáltalán nem jelent megoldásra váró problémát. A számtani példáknak van megoldása. A társadalmi problémáknak nincs. (Egy számtani probléma megoldása azonban nem teremt ipso facto új számtani problémát, de minden egyes társadalmi probléma megoldása új társadalmi problémákat teremt.) Súlyos tévedés egyes drogok "veszélyes ellenségként" való meghatározása, melyet támadnunk és megszüntetnünk kell, ahelyett, hogy potenciálisan jótékony és potenciálisan ártalmas anyagoknak fogadnánk el őket, s megtanulnánk hozzáértő módon bánni velük.
Miért akarunk drogokat? Alapvetően ugyanazért, amiért más termékeket. Drogokat szeretnénk, hogy csillapítsuk vele a fájdalmainkat, gyógyítsuk betegségeinket, növeljük teljesítményünket, megváltoztassuk a hangulatunkat, álomba ringassuk vagy egyszerűen csak jobban érezzük magunkat – éppúgy, ahogyan bicikliket és autókat, kamionokat és traktorokat, létrákat és láncfűrészeket, síléceket és vitorlázó repülőket akarunk, hogy életünket termelékenyebbé és élvezetesebbé tegyük. Minden évben emberek tízezrei sérülnek vagy halnak meg ehhez hasonló tárgyak használata során. Miért nem beszélünk mégis "sí-abúzusról" vagy "láncfűrész-problémáról"? Azért, mert elvárjuk azoktól az emberektől, akik használják ezeket a tágyakat, hogy értsenek hozzá, s ne okozzanak sérülést sem maguknak, sem másoknak. Ha megsérülnek, akkor feltételezzük, hogy véletlenül történt a dolog, s meggyógyítjuk a sérülésüket. Ha hanyagságuk miatt sérülést okoznak másoknak, megbüntetjük őket mind polgári, mind büntetőjogi szankciókkal. Röviden ez jelenti azt, hogy alkalmazkodni próbálunk a környezetünkben lévő potenciálisan veszélyes eszközök problémáihoz, s nem megoldani azokat.
Ugyanakkor miután nemzedékek éltek az egészségügyi gyámkodás alatt, mely (bár illuzórikus) védelmet kínál nekünk a veszélyes drogok ellen, nem alakítottuk ki önbizalmunkat és önfegyelmünket, amire szükségünk lenne mint olyan kompetens felnőtteknek, akiket farmakológiai-technikai korszakunk gyümölcsei vesznek körül. Valójában, mint ahogy ki is mutatom majd, a drogokkal kapcsolatos gyógyászati-statisztikai politikánk nagyon hasonló a fogyasztói termékekkel kapcsolatos szovjet gazdasági-statisztikai politikához. Az öngyógyítás ellen folytatott elhúzódó háború után benne vagyunk a pácban, s a baj a háború közvetlen következménye – éppúgy, ahogy a Szovjetunióban élő emberek is pácban voltak a magántulajdon ellen folytatott elhúzódó háború után, s a baj ott is a háború közvetlen következménye volt.
Álláspontom szerint az, amit mi "drogproblémának" nevezünk, az egymáshoz kapcsolódó jelenségek összetett rendszere, mely a személyes kísértés, választás és felelősség terméke, szociálpolitikák és törvények rendszerével kombinálva, melyet a problémával való őszinte szembenézés elodázása miatt hoztunk létre. Ha ez a tétel hamis, akkor szinte minden hamis, amit ez a könyv állít. De ha igaz, akkor mindaz, amit az amerikai kormány, amerikai törvény, amerikai gyógyászat, amerikai média és az amerikai emberek többsége a drogokról gondol és amit drogokkal kapcsolatban tesz, egy kolosszális és költésges hiba, ártalmat okoz az ártatlan amerikaiak és idegenek számára, azaz nemzeti önpusztítás. Mert ha az Ulysses elolvasásának vágyát nem lehet egy Anti-Ulysses pirulával gyógyítani, akkor az alkohol, heroin vagy bármely más drog iránti vágyat sem lehet ellenanyagokkal (pl. Antabuse az alkohol, metadon a heroin ellen) vagy ún. drogterápiás (gyógyításnak álcázott kényszer) programokkal kezelni.
A drogellenes háborút ért kritikák többségével szemben, melyek farmakológiai, erkölcsi és terapeutikus érveket használnak, az én érveim politikai-filozófiai megfigyeléseken alapulnak. A következők mellett érvelek:
1. Egy vadon termő növény – például a kender (marihuána) – rágásához vagy szívásához fűződő jog elsődleges és alapvetőbb, mint a választójog.
2. Egy felelős kormányzat, mint amilyen az Egyesült Államoké, nem rendelkezik politikai legitimitással ahhoz, hogy kompetens felnőttektől vonja meg azt a jogot, hogy bármilyen általuk megválasztott anyagot használjanak.
3. Az Alkotmánynak a szövetségi kormányzat hatalmát korlátozó cikkelyeit egy monopolisztikus gyógyászati szakma megsértette, létrehozva azokat a drogtörvényeket, melyek az emberek által leginkább keresett drogokat eltávolították a szabad piacról.
4. Így hát hasztalan azon vitatkozni, hogy a drogellenes háborút fokozni vagy visszafogni kell-e, ha előtte nem megyünk ölre a közel egyévszázados drogtilalom által generált, drogkereskedelemmel kapcsolatos népszerű gyógyászati és politikai gondolkodásmóddal.
Ismerem a droglegalizáció gyakorlatiatlanságáról szóló jelenlegi tanulmányokat.(4) Osztom nézetüket. Az ötlet, hogy kezdjünk el kokaint árulni éppolyan módon, ahogyan uborkát árulunk, miközben fenntartjuk a penicilin eladását korlátozó törvényeket, nyilvánvalóan abszurd. De ez csupán azt bizonyítja, hogy ha nem megyünk ölre a drogtörvények mélyen paternalista vonzataival és romboló piacellenes következményeivel, melyeket tárgyalok ebben a könyben, tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva az ún. drogproblémával szemben. "A kollektivista," figyelmeztet A.V. Dicey 1914-ben, "soha nem képviseli keményebben álláspontját, mint amikor a legelfogadottabb egészségügyi törvényeket védi."(5)
Elhúzódó drog-protekcionizmusunk eredményeképpen nem találjuk lehetségesnek a drogok újralegalizálását – mind a közakarat, mind a szükséges jogi-politikai infrastruktúra hiányzik ehhez. Réges régen elhatároztuk, hogy erkölcsileg rossz az, ha a drogokat (főleg az idegen, növényi eredetű drogokat) árucikként kezeljük. Ha meg vagyunk elégedve az ügyek jelenlegi állásával és azok következményével, hát legyen. Én azonban úgy gondolom, hogy meg kell fontolnunk, hogy egy szabad drogpiac lehetősége alapvetően nem puszta képzelődés, hanem az emberek szükséges motivációival együtt éppoly praktikus és jótékony, mint amilyen a szabad piac más termékek esetében is az. Emellett nem csupán azért támogatom a szabad drogpiacot, mert praktikus politikának tartom azt napjainkban az Egyesült Államokban, hanem mert igazságosnak tartom és hiszem, hogy – hosszú távon az Egyesült Államokban – a praktikus politika a helyes politika.
Jegyzetek:
(1) Hopkins, J.F., A History of the Hemp Industry in Kentucky (Lexington: University of Lexington Press, 1951); Moore, B., A Study of the Past, the Present and the Possibilities of the Hemp Industry in Kentucky (Lexington, KY: James E. Hughes, 1905); Washington, G., "Diary Notes," in L. Grinspoon, Marihuana Reconsidered, 2nd ed. (Cambridge, MA: Harvard University Press, 1977), pp. 10-12.
(2) Az amerikai alkotmány a feketéket nem tekintette teljes jogú állampolgároknak, csupán "háromötöd-személyeknek" (three-fifth persons), mivel a kongresszusi székek elosztásánál a teljes jogú állampolgárok három-ötödének számították őket. Constitution of the United States, Art. I., sec. 2.
(3)Bastiat, E. Economic Sophisms, 1845/1848, reprint, trans. Arthur Goddard (Princeton, NJ: Van Nostard, 1964), p. 4.
(4) Lásd pl. Jacob, J.B., "Imagining Drug Legalization," Public Interest 101 (1991 ősz): 28-42.
(5) Dicey, A.V., Lectures on the Relations between Law and Public Opinion in England during the Nineteenth Century, 1905, 1914, reprint, 2nd ed. (London: Macmillan, 1963), p. Ixxix.
Ford. Sárosi Péter
